Jó másfél évtizede, hogy a társadalom, a gazdaság és a politika kutatói körében divatossá, majd hogy nem kötelezővé vált megkülönböztetni az Európán belüli kapitalizmus-modelleket. Jaj annak, aki nem tesz különbséget a neokorporatív rajnai és a liberálisabb angolszász modell között, de annak is, aki egy kalap alá veszi a fejlett szociális rendszerrel bíró skandinávokat tradicionálisabb mediterránokkal. Szlovákiát és Szlovéniát ugyanahhoz a kapitalizmus-modellhez sorolni olyan, mintha valaki Budapestet Bukaresttel tévesztené össze.

Az Európai Unió ebből a sokféleségből építkezik, azt tiszteletben tartja, mégsem egészen semleges a modellválasztás tekintetében. Az EU alapdokumentumai leszögezik, hogy ez egy versenyképes “szociális piacgazdaság”. Ennek a tartalma nagyjából negyedszázada azt jelenti, hogy a közösség számára nem közömbösek a piaci verseny társadalmi következményei. A jó munkakörülmények fenntartásáról, lehetőség szerint további javításáról egységes uniós joganyag gondoskodik, amely egyúttal azt is biztosítja, hogy kiegyenlítettek legyenek a versenyfeltételek a tagországok között. Más megfogalmazásban ez a „szociális dömping” kiküszöbölését jelenti. A vonatkozó joganyag fejlesztéséről, karbantartásáról rendszeres konzultáció zajlik a munkáltatók és munkavállalók képviselőivel, vagyis a szociális partnerekkel.

Az európai piacgazdaság szociális jellege széles körben elfogadott, sokak szerint nem elég erős, viszont nem kevesen gondolják ennek az ellenkezőjét. Ha megnézzük, milyen okok vezettek a júniusi brit népszavazás kiírásához, akkor észre kell venni az EU szociális jellegével, és az ebből fakadó szabályozással szembeni komoly, s egyáltalán nem új keletű ellenérzéseket. Az angolok egy része soha nem is értett egyet azzal, hogy az EU szociális jogokkal foglalkozzon, és most azért ágál a kilépés mellett, mert ebből elege van.

Akinek minden szabályozás túlszabályozás, az a munkavédelmi előírásokra is csak úgy tekint, mintha azok célja az üzleti tevékenység korlátozása lenne. Valójában azonban az európai országok között nem is lehetett volna összenyitni a piacokat, ha nem határoz meg az EU minimális szociális sztenderdeket. A fejlettebb országokban óriási a félelem a szociális dömpingtől, és az egységes piac legitimitásához nélkülözhetetlen annak kezelése, korlátozása.

A szociális dimenzió fejlődése nem lezárt folyamat. Például a munkahelyek számítógépesítése új kockázatokat teremt a mozgásszervi megbetegedések szempontjából, és az ilyesmi új feladatokat ad a szociális partnereknek és a jogalkotónak is. Másrészt azonban látni kell, hogy az EU sok tekintetben nem is a meglevő joganyag további szaporításával, hanem a saját határain kívüli segítségnyújtással tudja az elért eredményeket megvédeni.

Jó példa erre az a Bangladesh Accord, amelyet cégek és szakszervezetek írtak alá három évvel ezelőtt, miután ott egy összeomló gyárépület ezer embert maga alá temetett. A „Rana Plaza” tragédia világfelháborodást okozott, azok körében is, akik egyébként boldog fogyasztói a Banglades és más fejlődő országok által termelt szuperolcsó ruházati termékeknek.

A 2013-as szerencsétlenség után az Európai Unió és az Egyesült Államok összehangoltan lépett fel, és – a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) bevonásával, a G20 fórumait is kihasználva – közösen gyakorolt nyomást Bangladesre, hogy javítson a munkaügyi szabályozáson, mert ez így nem mehet tovább. Mivel az EU és az USA fogyasztói vásárolják a bangladesi textiláruk több mint háromnegyedét, e két partner koordinált fellépése kellő meggyőzőerővel bír.

Három év után ennek a folyamatnak a gyümölcsei már láthatóak. Az eredetileg felmért biztonsági kockázatok felénél hajtottak végre korrekciót. Folyik a menedzsment és a dolgozók együttes részvételével felállított munkavédelmi bizottságok kiképzése, amely napi rendszerességgel tekinti át az üzemi biztonság részleteit. Az a 23 helyi cég pedig, amely nem hajlandó részt venni a biztonsági kockázatok csökkentésében, kizárja magát az egyezményt aláíró nagyvállalatokkal folytatandó üzletből.

Ha Bangladesben és más fejlődő országokban sikerül javítani a munkaügyi normákat és a dolgozók érdekképviseletét, kevésbé érvényesül a kívülről jövő szociális „dömping”, és könnyebb lesz megőrizni a jobb munkafeltételeket Európában. Ezzel együtt az egységes piacba és a nemzetközi kereskedelembe vetett bizalom is erősíthető.

Manapság általános a félelem attól, hogy a nemzetközi kereskedelem bővítése szükségképpen az elért munkaügyi és környezetvédelmi normák lerontásával, vagy legalább is eróziójával jár. Az Egyesült Államokkal aláírandó TTIP esélyeit is az rontja, hogy nem látszanak a társadalmi normákat védő garanciák, miközben a beruházásvédelem aránytalanul erős eszközöket kap. A kialakult holtponton valószínűleg nem is lehet túllépni mindaddig, amíg a döntéshozók össze nem kapcsolják a kereskedelmi tárgyalásokat a szociális párbeszéddel.

Andor László írása eredetileg a HVG 2016. évi 20. számában jelent meg.