Andor László írása
A brit népszavazás nyomán egész Európában, az október 2-diki magyar népszavazásnak köszönhetően pedig itthon is megélénkült a gondolkodás arról: milyen Európai Unió kell nekünk? Szeptember közepén az Európai Tanács (vagyis az EU-tagországok állam- és kormányfőiből álló politikai testület) Pozsonyban, rendkívüli értekezleten próbálja meg kijelölni a főbb irányokat.
Az EU válsága közhely, a brit népszavazás (június 23) óta pedig adja magát a poén: az EU annyira rosszul működik, hogy aki teheti, kilép. A brit népszavazási eredménnyel kezd dőlni a dominó (Nexit, Frexit, Auxit stb. következik). Mindenki a maga korábbi EU-kritikáját látja visszaigazolva abban, hogy a britek relatív többsége (a népszavazáson résztvevők 52 százaléka) a Brexit mellett döntött.
A brit népszavazási eredmény nem a derült égből jött; a britek hosszú ideje a leginkább vonakodó partnerként működtek az Unióban. A britek vonakodása sokszor az EU egészének jobb működését is akadályozta. Ha a távozásuk után megmaradó 27 tagország stabil és fenntartható rendezést akar kialakítani, nem hagyatkozhatnak a népszavazás körüli vitákból kipattant, rögtönzött reakciókra, megérzésekre, indulatokra. Mélyebbre kell ásni; oda kell figyelni azokra a szerzőkre, akik hosszabb ideje, a maga komplexitásában vizsgálják az Unió működését, és a diagnosztizált problémák mellé megoldási javaslatokat is letettek.
Itt van mindjárt Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász legújabb könyve az euróról (The Euro and its Threat to the Future of Europe), amely – a szerző munkásságát tekintve nem meglepő módon – azt állítja, hogy az EU-val a fő probléma nem más, mint a valutaunió, vagy pontosabban annak konkrét modellje. Negyedszázaddal ezelőtt az EU-t életre hívó politikusok gondatlanok voltak, hibásan feltételezték, hogy a nemzeti valuták közös pénzzel való felváltása előrébb viszi az uniót. Nemcsak hogy ez nem történt meg, de az unió megosztottabb, ingatagabb, polarizáltabb lett, mint ha nem vezettek volna be közös valutát. Az euró 2010 óta válságban van, amely nemcsak az eurózóna tagjait gyötri, de például a saját valutájukat megtartó britek kedvét is elvette attól, hogy az EU tagjai maradjanak.
Stiglitz szerint az EU menthető, de csak az euró alapos reformja által. Az euró ebben a formájában nem menthető. A közös kötvénykibocsátástól kezdve az erősebb iparpolitikáig számos eszközzel kell megerősíteni a valutauniót ahhoz, hogy működőképes legyen. E javaslatok jelentős része egyébként az EU különböző dokumentumaiban is szerepelt, a megvalósulás útján azonban lényegében csak a bankunió és a – valutaalappá fejleszthető – stabilitási mechanizmus (ESM) indult el.
Az euró csak egy a sok probléma közül, mondja nekünk Chris Bickerton. A fiatal, ámde már most tekintélyes EU-szakértők egyike, idén publikálta könyvét, amelynek címe: The European Union: A Citizen’s Guide. Amit a cambridge-i politológus az euróról ír (röviden), az nagyjából összhangban van Stiglitz álláspontjával, de a hangsúlyt nem a valutakérdésre helyezi, hanem a demokratikus deficitre. Formálisan az EU nagyon is demokratikus, sőt még talán azt is mondhatjuk, hogy egyes nemzetállamoknál demokratikusabb. Parlamentet, tehát közvetlen népképviseletet és társadalmi kontrollt 1979-ben kaptak az intézmények. De vajon ennek mekkora az értéke, ha a működését össze kell egyeztetnie a jogalkotási kezdeményezés monopóliumával rendelkező Bizottsággal?
Bickerton úgy magyarázza el a demokratikus deficitet, hogy távol tartja magát összeesküvés-elméletektől, vagy a „meg nem választott” brüsszeli bürokrácia ostorozásától (akik ezt az elcsépelt jelzőt használják, úgy tesznek, mintha a tagállami bürokratákat választanák). Jó példa a versenypolitika – piaci erőfölénnyel való visszaélés megakadályozása –, amely az egyes országokon belül is inkább technokratikus, mint demokratikus terület. Politikai pártok ritkán vitatkoznak erről, a versenyhivatalok vezetői inkább szakértők, semmint pártemberek. Egyes országokon belül azonban a versenypolitika egy kevéssé frekventált terület, míg az EU hatáskörein között ez az egyik legsúlyosabb. Így a versenypolitikai hatáskörök az EU-t nagyobb mértékben teszik technokratikussá, mint a nemzetállamokat.
Kérdés persze, hogy a demokratikus kontrollnak nem kell-e arányosnak lennie – értve ez alatt, hogy ha az EU a 28 tagország GDP-jének csak 1 százalékát központosítja, akkor vajon elvárjuk-e tőle, hogy ugyanannyira demokratikus legyen, mint az erőforrások felét központosító nemzetállam? Valószínűleg nem. A jelenlegi EU-val azonban az is baj, hogy a nemzeti politikusok rendszeresen használják felelősség-áthárításra. Azt, hogy a választott (tagállami) politikusok valóban felelősséget vállaljanak állampolgáraikért, és ellenőrizhetők legyenek, könnyebb lenne az EU nélkül elérni.
Egy harmadik új könyves szerző, a szintén brit, ámde régóta Brüsszelben élő Giles Merritt könyvének már a címe is lehangoló: Slippery Slope. Europe’s Troubled Future. Az egykori újságíró Merritt szerint épp hogy nem túlterjeszkedett az EU, hanem bátortalan. Nem elég határozottak a tagországok atekintetben, hogy a közös, jobbára globális kihívásokra közösen, tehát az EU-intézmények segítségével keressék a válaszokat, és ehhez az erőforrások is központosítsák a szükséges (mainál jóval nagyobb) mértékben.
Merritt nem mestertervet hiányol; inkább sok kis lépéssel, ezekből összerakható rugalmas programmal képzeli el az EU revitalizálását. Olyan elemekre gondol, mint az átgondoltabb infrastruktúra-fejlesztés, a jóléti védőháló egyes elemeinek EU-szintre emelése, a digitalizáció (és ehhez szükséges képzés) előmozdítása. Stiglitz-cel összhangban szélesebb mandátumot látna jónak az Európai Központi Bank esetében (USA-mintára), de ez sem igényel forradalmat.
Merritt talán éppen a bevándorlás tekintetében foglal állást úgy, hogy az a mai lehetőségekhez képest túlzónak tűnik. Szerinte Európa még mindig nem néz szembe azzal a ténnyel, hogy népessége stagnál és egyre idősödik, így a világnépességből való részesedése egyre zsugorodik, gazdasági növekedési potenciálja lanyhul más, dinamikusabb régiókhoz képest. Európának eszerint nincs más választása, mint aktív bevándorlási politikát folytatni és többet invesztálni a bevándorlók integrációjába. Ez a gazdaság versenyképességét erősíti majd, és könnyebb lesz megbirkózni az időskori szociális problémákkal is.
Ezek a könyvek (és lehetne folytatni a sort továbbiakkal) segítenek abban, hogy az EU-val kapcsolatos gondolkodás ne egyszerűsödjék le egy “több vagy kevesebb Európa” vitára, vagy olyan klisékre, mint a föderális és nemzetközpontú integráció szembeállítása. Ez utóbbi persze nem alaptalan; az akadémiai EU-tanulmányok nagy része is azt boncolgatja, hogy az integráció vajon a szupranacionális vagy kormányközi elven működik-e.
A föderális Európa gondolata sokszor újjászületett már. Képviselői az elmúlt évtizedekben könnyen hivatkozhattak arra, hogy az alapdokumentumok is a „mind szorosabb egység” kifejezést használták. Mióta azonban az alkotmányozó folyamat kisiklott, a föderalista gondolat és képviselői Európában defenzívában vannak.
A föderalista trend gyengülése láthatóvá tette az euro-szkepticizmus különböző formáit. Mind az európai, mind pedig a tagállamokon belüli vitákban megjelent az EU, de legalább is a valutaunió dekonstrukciójának gondolata. Egy gondolatkörről, de sokféle állításról van itt szó. Van, aki az EU-t eleve rossz gondolatnak tartja, mások szerint viszont csak az a baj, hogy túl sokat markol – akár a központosított hatáskörök, akár a befogadott országok tekintetében. Bárhol is fogjuk meg, e gondolatkörben a megoldás a visszabontás. Vagy legyen az EU szűkebb; presztízsveszteség nélkül engedje el azokat, akik nem akarnak egy szorosabb integráció tagjai lenni. Vagy keressen egyensúlyt egy sekélyebb integrációval, és mindenekelőtt az egységes valuta megszüntetésével.
Az EU-ellenességgel kapcsolatos elemzéseket beárnyékolja, hogy a ma euroszkeptikusnak nevezett politikai erők, pl. a francia Nemzeti Front eredendően nem feltétlenül az EU-val kapcsolatos érzetekből és nézetekből indultak ki. Húsz-harminc vagy annál több évvel ezelőtt a globalizáció, az új nemzetközi munkamegosztás, a kontinensek közötti népvándorlás válthatta ki a bizonytalanság érzetét, amelyekre nosztalgikus, populista válaszokat hirdettek, bezárkózást és intoleranciát hirdetve. Idővel az EU-ellenesség is helyet talált a populista palettán; különösen a keleti bővítés és az új tagországokból érkező munkavállalók megjelenése után. A brit UKIP és a német AfD viszont eredendően az egységes valuta ellen lépett fel, és idővel lett hangsúlyosabb elem a kínálatukban a bevándorlókkal szembeni gyűlölködés.
A föderalizmus és a dekonstrukció között több átmeneti formula is létezik. A két legfontosabb, köztesnek mondható megoldás az áramvonalas és a kétsebességes Európa koncepciója. Áramvonalasságról akkor beszélhetünk, amikor a létező EU-t megpróbáljuk megszabadítani olyan terhektől, amelyek költségessé és népszerűtlenné teszik. Szokásos példák: Strasbourg, regionális politika, munkaidő-szabályozás. Az áramvonalasítással szemben a kétsebességes koncepció területi értelemben próbálja meg az eltérő igényekhez és preferenciákhoz való alkalmazkodást. A szorosabb együttműködés hívei mélyüljenek, a többiek alkossanak egyfajta külső kört. Kérdés azonban, hogy a Brexit nem veszi-e le a napirendről hosszú időre a kétsebességes EU gondolatát.
Akármelyik koncepcióról van szó, az EU valamilyen formában reformra szorul ahhoz, hogy az integráció jobban működjön, és a kormányzati területek és tagországok tekintetében egyensúly alakuljon ki. Ez messze nem annyira lehetetlen, mint amennyire néhányan állítják. Önmagában az, hogy az EU-nak 28 tagja van, nem teszi sem kormányozhatatlanná, sem reformálhatatlanná. Az a vélelem, miszerint a másfél évtized alatt megduplázódott tagság eleve széthúz, és emiatt a Bizottság önjáróvá és ellenőrizhetetlenné válik, fel-fel bukkan, de nem logikus. Ha a tagországok összetartanak, beállnak a Bizottság mögé, és követik az iránymutatását is. Ha tagországok széthúznak, a Bizottság is légüres térbe kerül; kevesebbet várnak el tőle és nehezebben követik. Ez utóbbira példa az elmúlt két év, amikor is a 2014-es EP-választások nyomán mindenki a szkeptikusok térnyerését konstatálta, és sokan visszariadtak attól, hogy új kezdeményezésekkel javítsák ki a működési hibákat.
A lehetséges megoldások, kombinációk száma nem végtelen. Az euró, amelynek mint egységes valutának megvan a maga közgazdasági logikája, gátat szab annak, hogy miből lehet válogatni. Ha meg akarjuk tartan az egységes valutát, reformra van szükség, és az további közös eszközök bevezetését jelenti az eurózónában. Stiglitz nem hagy kétséget efelől, de lényegében egyetért ezzel a szakértők döntő többsége, még a németek közül is sokan (pl. Peter Bofinger, Henrik Enderlein, Sebastian Dullien, Gustav Horn). A valutareformot sokan azért halogatják, mert nem érzik az állampolgárok támogatását (input legitimitás), miközben a késlekedés a gyenge teljesítmény miatt erodálja az integrációba vetett bizalmat (output legitimitás).
Kezdetben, hosszú évtizedeken keresztül az integráció (Európai Gazdasági Közösség, majd EK) legitimitását kizárólag a kimeneti teljesítmény határozta meg. Az embereknek teljesen mindegy volt, hogy részt vesznek-e a döntések alakításában, a vezetők kiválasztásában, vagy figyelemmel kísérhetik-e az unió anyagi forrásainak felhasználását. Ha az EGK (majd EK) tevékenységéhez gazdasági növekedés volt köthető, az integrációnak köszönhetően mindenhol bővülő anyagi lehetőségeket érzékeltek, az integráció többségi támogatása magától értetődő volt. Most, a hosszú válság után (pontosabban: annak egy késői szakaszában) a „kimeneti” eredményekkel senki nem lehet elégedett, és ezért jobban feltűnik: több részvételre, demokratikus megalapozottságra lenne szükség a „bemeneti” oldalon. A brüsszeli intézményeknek jobban tekintetbe kéne venniük, hogy az emberek mit várnak el, amihez több kapcsolat és impulzus szükséges.
Az azonban, hogy mit várnak az emberek az EU-tól, függ attól is, hogy egy adott időszakban mi számít súlyos társadalmi problémának. Néhány évvel ezelőtt, a hosszú pénzügyi válság és ismétlődő gazdasági visszaesés időszakában a munkanélküliséget tekintették a legsúlyosabb problémának. Ma a terrorizmus elleni hathatós fellépést várják az EU-tól az emberek, ami köszönhető a közelmúlt terrorcselekményeinek, és annak is, hogy az elmúlt három évben a munkanélküliség mértéke a legtöbb országban folyamatosan csökkent.
A közvélemény nemcsak abban a tekintetben változékony, hogy milyen területen vár el teljesítményt az Uniótól. Az is változó, hogy mennyire bíznak az emberek az egyes intézményekben, és mennyiben tudnak elfogadni további hatásköri koncentrációt. Egy évvel a bankunió meghirdetése előtt maga a kifejezés is ismeretlen volt; egy évvel ezelőtt a közös hadsereg körül totális szélcsend uralkodott – a Brexit és a múlni nem akaró menekültválság azonban életre keltette ezt a gondolatot is.
Brüsszel talán leggyakrabban pufogtatott frázisa az, hogy az EU válságokon keresztül fejlődik. Ebben van igazság, de a megállapításból sokan rossz következtetést vonnak le: nem is kell annyira aggódni az aktuális válság miatt, az EU „úgy is” erősebben jön ki belőle. Ez az, ami viszont már hamis. Túl sok és összetorlódó válság az EU-t is a fölbomlás felé tudja sodorni.
A vezetők dolga, hogy megpróbálják megelőzni a válságokat; nem megvárni, amíg a közhangulat megfordul, vagy már minden rossz gyógymódot kipróbál valaki. Politikai vezetőnek lenni nem annyit jelent, hogy a magas hivatalok betöltői mechanikusan követik a néphangulatot. A modern közvélemény-kutatások korában ez túl egyszerű feladat volna. Néha, kardinális kérdésben a választott vezetőnek messzebbre kell látnia; ebben a fent idézett szerzők is sokat segítenek.
Andor László írása eredetileg az Élet és Irodalom LX. évfolyama 37. számában jelent meg 2016. szeptember 16-án.
