Andor László (intézetünk tanácsadó testületének elnöke), a socialeurope.eu-n megjelent angol nyelvű írásának összefoglalója.

A munkaerő szabad áramlásának egy mindenki számára pozitív kimenetelű folyamatnak kellene lennie. A munkavállalóknak több munkalehetőségük adódik, valamint a vállalatok nagyobb körből alkalmazhatnak embereket, ha a munkaerőpiacot nem szorítjuk nemzeti határok közé. A befogadó országok nagyobb növekedési rátát érnek el, míg a küldő országoknak a hazautalásokból származnak előnyei, valamint egy sokkal képzettebb munkaerőből, ha később visszatérnek az elvándorlók. A valóságban azonban számos költség, feszültség és ellentét párosul a szabad mobilitáshoz. A migrációnak tranzakciós költségei vannak, a családok szétszakadhatnak, a munkavállalók kiszolgáltatottá válhatnak, könnyen előfordulhat, hogy csak olyan munkát találnak, amihez túlképzettek, valamint a nem bejelentett foglalkoztatások száma is megugorhat.

Éppen ezért a jogi keretrendszer fejlesztése és a munkavállalók szociális biztonságának megőrzése lényeges pontja a megközelítésünknek, ha meg akarjuk őrizni a mobilitás pozitív következményeit mindkét oldalon. Ugyanakkor egy dolog megvédeni a szabad munkaáramlást (és a kapcsolódó szociális jogokat), és egy másik dolog jobban kezelni a migrációt. Az utóbbival kapcsolatos munkának az előbbi megkérdőjelezése nélkül kellene történnie.

Európa szerte sok vita folyik a szabad munkaerő-áramlásról és a migrációról, de a legélénkebb kétségkívül az Egyesült Királyságban. Azonban a kontinensről nézve ez a vita sok tekintetben torzított és igazságtalan. Az EU tagállamaiból érkező munkavállalókat sok tekintetben összemossák a nem EU-s bevándorlókkal, pedig teljesen más jogi szabályok és foglalkoztatottsági adatok vonatkoznak a két csoportra. A kölcsönösség sokszor teljesen hiányzik a brit vitákból, nem kerül figyelembe, hogy milyen sok brit (1,8-2m) él vagy dolgozik más EU-s országban, vagy az, hogy a belföldi segélyre jogosult bevándorlókhoz hasonló számú brit állampolgár részesül munkanélküli segélyezésben a szigetországon kívül.

A UKIP-nak sikerült átpolitizálnia a témát a bevándorlás-ellenességüket az EU-ellenes kampányukba illesztésével. Míg a UKIP közvetlen beavatkozásokat sürget és korlátozni kívánja az EU-ból érkező munkavállalók számát, addig a Cameron-kabinet a bevándorlás költségeinek csökkentésére helyezte a hangsúly, csökkentve a külföldi munkavállalók jogait. Bár a „Cameron-csomag” a „vonzó” tényezők gyengítését célozta meg, az Egyesült Királyság több dolgot tehetett volna a migrációt ösztönző „kényszerítő” tényezők gyengítéséért. 2011-ig még a brit kormány – helyesen – támogatta azt az elképzelést, hogy az eurózónának egy fiskális unió felé kell elmozdulnia a válság kezeléséért. Azóta viszont más irányt vett a brit politika, három másik országgal együtt (Németország, Hollandia és Svédország) mellett éppen a britek támogatásával csökkentették a kohéziós politikára fordítható pénzügyi támogatásokat, ami kulcsfontosságú eszköz lenne a fejletlenebb tagországok gazdasági és munkaerőpiaci fejlesztésében. A migrációs vitát tekintve az intézkedés egyértelmű öngólnak bizonyult a britek számára.

A sok vita, ellenségeskedés és szkepticizmus ellenére, az EU továbbra is kiállt a szabad-munkaerőáramlás mellett és számos intézkedéssel segítette elő az ügyet. Számos javaslat született határokon átívelő munkaügyi szolgáltatások fejlesztésére, szervezetek kiépítésére és egy, a nem bejelentett munkák csökkentését célzó EU-platform felállítására. Új törvények kerültek beiktatásra a vándorló munkaerő, valamint a foglalkozási nyugdíjak hordozhatósága védelmében. Az EU-s intézkedések azt mutatják, hogy van lehetőség a migráció kezelésére és a körülmények javítására anélkül, hogy megkérdőjeleznénk az elvándorláshoz való szabad jogot, vagy utat engednénk a diszkriminációnak. Számos új javaslatra van még lehetőség, amivel tovább fejleszthető az Unió migrációs stratégiája, amelyek részben jogi, részben pénzügyi jellegűek.

Először is, az EU nagyobb szerepet vállalhatna a különböző társadalombiztosítási rendszerek közötti átláthatóság koordinálásában. Például 2013 májusa óta tervben van egy törvény, ami meghatározná, hogy a bevándorló munkakeresők egy meghatározott standard ideig kapjanak munkanélküli segélyt, miután elveszítették a munkájukat. Jelenleg a tagállamok 3 és 6 hónap között választhatnak, hogy meddig biztosítják ezt. Szükség van egy sokkal egységesebb szabályozásra is a munkanélküli segélyezés hordozhatóságát illetően is, ami viszont megkívánja a különböző segélyek mértékének konvergenciáját. A munkanélküli segély hordozhatósága viszont nem összekeverendő a GMU munkanélküli biztosítás rendszerével. Az első az Unió egészére alkalmazható, míg a második csupán az eurózónában.

Egy másik széles körben vitatott ötlet egy európai alap létrehozása a migráció támogatására. Az Eurofund kutatása azt mutatja, hogy a bevándorlás okozta integrációs költségek és problémák elsősorban helyi közösségekben, szubnacionális szinten jelentkeznek, így egy ilyen alap különösen releváns lehet. Az önkormányzatoknak további forrásokra van szükségük, hogy elősegítsék a bevándorlók gyermekeinek integrációját, valamint, hogy egyéb szociális problémákat megelőzzenek és kezeljenek. A hajléktalanok száma nem emelkedett az EU bővülése után az Egyesült Királyságban és más gazdag országokban sem, az viszont igaz, hogy a bevándorlók felülreprezentáltak a hajléktalanok között. Valamivel több pénzügyi és intézményi támogatás bizonyára rengetek bevándorló munkaerőpiaci kilátását javíthatná. A valóság azonban elég ellentmondásos, ha azt a népszerű megközelítést vesszük, hogy a migránsok kihasználják a fogadó országok jóléti rendszerét.  A lényeg, hogy ne a szegényebb migránsokra költsünk többet, hanem, hogy elősegítsük minden munkakorú, az EU-ba bevándorló polgár  gazdasági aktivitásának biztosítását.

A mobilitást ösztönző, „kényszerítő” tényezők gyakran szóba kerülnek, amikor az EU-n belüli elvándorlás igazságosságáról gondolkozunk. Az EU-nak nem szabad korlátoznia a szabad elvándorlást, azonban törekednie kell arra, hogy csökkentse azok számát, akik kétségbeesésükben hagyják el az országukat. Többet lehetne tenni azért, hogy a tagállamok jobban és hatékonyabban használják fel a különböző EU-s pénzügyi eszközöket, amelyeket azzal a céllal hoztak lére, hogy fellendülést és lehetőségeket teremtsenek a fejletlenebb régiókban. Az EU-s források hatékonyabb felhasználása az Unió perifériáján minden bizonnyal elősegítené az elvándorlást ösztönző tényezők háttérbe szorulását.

Számos lehetőség van arra, hogy konstruktív változásokat érjünk el a migráció feltételeiben és a munkaerő-áramlás következményeiben az EU-n belül.  Az emberek csak akkor fogják elfogadni az EU-s intézkedéseket az elvándorlás esetében, ha azok minden fél számára igazságosak. Azonban csak akkor érhetünk el igazságos megoldásokat, ha az elemzések és viták torzításoktól és manipulációktól mentesek. Ultimátumok helyett, a politikusoknak meggyőző érveket kell alkalmazniuk, amikor új kezdeményezésekkel állnak elő és politikai eszközöket választanak.

 

Andor László írása eredetileg a Social Europe-on jelent meg 2015 januárjában.