Andor László írása az esharp.eu-n:

 

A Brexit és az uniós költségvetési politika

 

Költségvetési szempontból a Brexit egy nettó befizetőt vezet ki az Európai Unióból. Matematikailag ez azt sugallja, hogy ez szükségszerűen egy kisebb uniós költségvetéshez és a közös európai politikák alacsonyabb finanszírozásához vezet. A költségcsökkentés mellett sürgősen meg kell találni a módját, hogyan érhető el több eredmény kevesebb befizetéssel.

 

Mindazonáltal, a költségvetés nem csupán matematikai, hanem politikai kérdés is. 2013-ban Nagy-Britannia egy volt azon négy ország közül, amelyek ragaszkodtak a nettó uniós büdzsé csökkentéséhez, miután a Bizottság egy szerényebb csökkentést ajánlott. Egy olyan időszakban, amelyet recesszió és befektetési hiány jellemez, az EU-büdzsé megszorongatása rossz üzenet és nem éppen egy bölcs politika. Röviddel ezután hívták életre a Juncker-tervet, melynek célja a befektetések növelése volt az uniós pénzügyi eszközök segítségével.

 

A brit kilépéssel gyengül a kisebb büdzsét favorizáló országok száma, míg a többi állam pozíciója változatlan marad. Az uniós költségvetés méretét ugyan újra lehet, és újra is kell gondolni, azzal együtt, hogyan szedik össze a pénzt. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a brit hozzájárulás nem volt olyan nagymértékű, mint azt sokan hiszik. Ez pedig annak az engedménynek köszönhető, melyet Margaret Thatcher ért el 1984-ben a Fontainebleau-i csatában. A kilépéssel ez az engedmény épp úgy véget ért, ahogy a többinek is véget kellene érnie.

 

Ugyan az engedmények megszüntetése jelentősen csökkentené a GDP-arányos költségvetési veszteséget, a kifizetések módját szintén sok területen fejleszteni kell. A felesleges költekezések, csalások és hibák kiszűrése bármilyen esetben fontos lenne, de a jelen körülmények között még sürgősebb.

 

Azonban, hogy mi az, ami felesleges politikai és ideológiai háttértől is függ. Sokan, különösen a szabadkereskedelem támogatói értelmetlennek tekintik a Közös Agrárpolitikát (KAP). Mindazonáltal a Brexit lehet, hogy képes lesz ezt megmenteni, mivel a brit közvélemény volt az, amely nagymértékben szkeptikus volt a KAP-pal szemben, nehezebb lesz azt állítani, hogy a közös agrárpolitika értelmetlen, mivel Őfelsége, a királynő annak legnagyobb haszonélvezője.

 

Kohézió és feltételesség

 

Mikor a visszaélések megszüntetéséről és a politika és a költségvetés közötti kapcsolat erősítéséről beszélünk, a hangsúly egyből a kohéziós politikára tolódik (pontosabban három uniós alapra, melyek együttesen az uniós büdzsé egyharmadát teszik ki). Az ezen eszközök céljáról és funkciójáról szóló viták a feltételesség elve körül forognak, amelyet ki kellene szélesíteni és meg kellene erősíteni. De a feltételességnek különböző értelmezései és különböző hatásai vannak annak típusaitól – az ún. ex ante, vagyis előzetes típustól, a makrogazdasági feltételektől, valamint az újonnan megjelent politikai kondícióktól – függően.

 

Az ex ante – előzetes – kondicionalitás azt jelenti, hogy mielőtt egy program strukturális alapokból (jelenlegi nevén ESIF) történő finanszírozása megkezdődne, különleges ellenőrző intézkedésekkel biztosítják, hogy a költőpénz az adott területen a várt hatást eredményezi-e. Az ilyen jellegű feltételek tartalmát általában az EU-s politikai irányvonalakkal és az országspecifikus ajánlásokkal összefüggésben határozzák meg. Az ex ante feltételekkel kapcsolatos tapasztalatok meglehetősen pozítivak, nemcsak a nettó GDP-növekedésre való hatásának igazolásában segítik a strukturális alapokat, hanem „az okos, fenntartható és inkluzív növekedés” felé irányuló átalakító erejének demonstrálásában is.

 

A makrogazdasági feltételesség, másfelől, arra utal, hogy az uniós források áramlása megszakítható és a támogatás visszavonható, ha az adott állam megsérti a Stabilitási és Növekedési Paktumot (SGP). Ez a játékszabály már a Maastricht-i támogatások óta érvényben van, de 2011-ben a Bizottság hirtelen az összes strukturális alapra érvényessé tette. Az Európai Parlament és a Régiók Bizottsága ezt nem támogatta egyöntetűen. Sok probléma van vele, azzal kezdve, hogy a régiókat (így a legfejletlenebbeket is) bünteti az ország központi kormányának kudarcai miatt. Eltöri a strukturális alapok legfontosabb funkcióját, nevezetesen azt, hogy biztosítja a befektetési források biztonságát az alacsony jövedelmű régiókban. Érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt években az EU-nak sikerült leértékelnie a túlzott költségvetési hiányokat anélkül, hogy a makrogazdasági feltétel bármiféle szerepet játszott volna. Egy olyan időszakban vezették be, amikor a pro-ciklikus fiskális politika népszerűnek bizonyult, ez ma már nem az. Semmi baj nem származna abból, ha ezt elhagynánk.

 

A makrogazdasági feltételesség újbóli megerősítése helyett a fenntarthatóság egy új, politikai feltétel felé mutat. Vannak olyan zsivány államok az Unión belül, amelyek egy illiberális ellenforradalmat népszerűsítenek. Magyarország és Lengyelország kifogásolható és a jogállamiságot gyengítő alkotmányos változásokat vezetett be, és ellenzik a 2015-ben megfogalmazott migrációs tehermegosztást. Továbbra is részesüljenek EU-s forrásokból? Nos, változásra van szükség, de először azt kell végiggondolni, hogy mit kellene tenni és hogy amit teszünk, milyen mértékben lesz kontraproduktív.

 

A politikai feltétlességet illetően további kérdés, hogy a vajon a szegényebb régióknak kellene szenvedniük kormányaik miatt. A leendő megoldásnak meg kell engednie a kezes beavatkozást is, habár nem feltétlenül csak erről van szó, mivel az olyan magasabb jövedelmű országokban, amilyen Hollandia, Franciaország és Olaszország is adott a populisták hatalomra kerülésének veszélye, ezek pedig nem függenek olyan jelentős mértékben az uniós költségvetésből érkező befektetési támogatásoktól. Ha a jogállamiság védelme uniós politikává válik, olyan eszközökre lesz szükség, melyeket minden tagállamban egyenlő mértékben lehet használni. Megfelelő fókusz és garanciák nélkül a kettős mérce elleni szankciók visszafelé sülnének el és a nacionalistákat erősítené.

 

A feltételesség eredményezhet jobb funkciós működést, de ehhez meg kell találni annak megfelelő típusait és megfelelő mértékű adagolását. Meg kell különböztetni az endogén és exogén feltételeket. Az első korlátozza a haszonélvezők választási lehetőségeit és segít biztosítani az eszközök célirányos működését. Az utóbbi kiszélesíti a célok körét, így hígítja az eszköz eredeti célját, ami gyengébb teljesítményhez vezethet az eredeti célokra, különösen a gazdasági, szociális és területi kohéziós célokra vonatkozóan. Az efféle exogén feltételeket, függetlenül attól, hogy költségvetési megszorításra vagy strukturális reformokra vonatkoznak, óvatosan kell kezelni, és ha lehetséges, el kell kerülni a kohéziós és konvergiancia-célok közötti felfordulást. Egy olyan politikai területen, amely elsődlegesen a támogatásokról szól, a fegyelmi céllal bevezetett innováció sokkal következetesebb lenne.

 

Egy jobban működő ellenőrzésre és vezetésre irányuló terület

További feltételek felhalmozása előtt, át kell gondolni a menedzsment- és kontrolmechanizmusok megváltoztatását anélkül, hogy valami értékeset távolítanánk el a hibával együtt. Az EU előrelépést tett egy uniós ügyészi hivatal felé, amely jogi eljárásokat kezdeményezhet, ha az uniós alapokat visszaélés éri. Egy ilyen, az OLAF hatáskörét meghaladó uniós ügyész jó ötlet, de ez ettől még mindig egy olyan szerv, amely utólagosan intézkedik, például ha már megtörtént a visszaélés. Az elmúlt években azonban új gyakorlatok alakultak ki a visszaélések megelőzéséért, és erre lehet építeni.

 

A Bizottság már képes a támogatások szüneteltetésére és felfüggesztésére, ha erős a visszaélés gyanúja és nem 100%-ig a menedzsmentben vagy az auditban való bizonyosság. Az efféle felfüggesztések pénzügyi korrekciókhoz és késlekedésekhez vezethetnek, de a jelenlegi keretrendszerben az adott tagállam nem veszíti el a támogatások feletti irányítást. A jobb teljesítményt ösztönözheti, a szüneteltetés vagy a felfüggesztés miatt késleltetett forrásokat a Bizottság kezelné. Az alapok többsége továbbra is megosztott ellenőrzés alatt maradna, de a kérdéses országot javításra ösztönözné. A Bizottságnak sokkal nagyobb részben kellene részt vennie a menedzsmentben, az eredmény pedig pénzügyileg és etikailag is jelentősebb lenne. Ez a megoldás sokkal inkább illene a „jogállami” feltételhez, különben egy örökkévalóságig tartana megállapítani, hogy ez vagy az az ország megsérti az Unió demokratikus értékeit.

 

Nincs jobb példa erre, mint Magyarország, ahol az Európa-pártiak úgy érzik, hogy az EU továbbra is díjaz egy unióellenes vezetőt, ahelyett, hogy büntetné. Amióta Orbán Viktort újra miniszterelnökké választották, létrehozta volt, ami a 20 évvel ezelőtti Borisz Jelcin Oroszországában a „család” („sziemja”) volt. A támogatásokat (beleértve az uniós alapokat) nagyobb mértékben a vezetőhöz közel állóknak utalják, ez pedig minden bizonnyal az, ami az uniós kohéziós politika eredeti célja lett volna. A támogatások mindezen elpocsékolása ellenére, Orbán politikai családja (az Európai Néppárt) továbbra is megvédi őt a következményektől, lehetségesen azért, hogy elkerüljék európai parlamenti szavazatok elvesztését. Természetesen az EPP-re tartozik, hogy belügyeiben döntsön, de másféle gyakorlat nélkül a kohéziós politika veszíteni fog támogatottságából, ami nem csupán morális, de gazdasági diszintegrációhoz is vezet.

 

Ha a Bizottságnak hatalmában állna dönteni egy ilyen ország strukturális támogatásairól, az ország fejlesztése érdekében, megkerülve annak korrupt kormányát, jobb eredményeket lehetne elérni a fejlesztések támogatása és a jogállamiság betartatása érdekében.

 

Őszintén a transzferekről

 

Az olyan eszközökön, mint a strukturális alapokon keresztül történő újraelosztás nem ajándék, hanem a különböző fejlettségű országok közös piacának megkerülhetetlen pillére. A gazdaságföldrajz tisztán elmagyarázza, hogy egy nagypiacon történő gazdasági tevékenység esetén a piacot a központ környékéről kell csoportosítani, valamint hogy a perifériára irányuló transzferek szükségesek a közösségi javak fenntartásához, hogy megelőzze a gazdasági potenciálban felmerülhető eltéréseket és elfogadható szinten tartsa az életkörülményeket.

 

A legutóbbi, áprilisi kohéziós jelentés alapján az uniós lakosság egyhatoda olyan régióban él, amely alacsonyabb jövedelmű, mint az uniós átlag fele. A legtöbb régió a keleti és a déli periférián található. Az ESIF-támogatásoktól függetlenül, gazdaságaik stagnálnak és csökken a népességük, ami további egyensúlytalanságokat eredményezhet.

 

Ma azonban nem csupán a hagyományos uniós büdzsé fenntarthatóságáról és továbbfejlesztéséről beszélhetünk, de az Eurózónában rejlő potenciálról is. A francia választások új távlatokat nyitottak meg, és még Németországból is jönnek bátorító hangok ebbe az irányba. Lassan-lassan megértjük, hogy bizonyos funkciók (az országokat átívelő kockázatmegosztás és az anticiklikus stabilizáció csak egy monetáris unióban jelen lévő pénzügyi funkciókkal együtt teljesítenek jól és ezeket a funkciókat nem szabad összekeverni az uniós költségvetés egészével, vagy a központi bank működésével. Több cél esetén több eszközre van szükség. A kohéziós eszközök fejlődhetnek, de nem lehetnek túl nehézkesek ahhoz, hogy egyszerre vegyítsük a gazdasági és szociális konvergenciát, őrizzük a pénzügyi fegyelmet és szankcionáljuk a politikai degenerációt.

 

Nagy elvárások meghatározása nélkül, több őszinteségre lenne szükség a költségvetési politika és a fiskális eszközök jelentőségéről, hogy egy széles körű és sokáig tartó konszenzust építsünk az EU megfelelő működése érdekében. Szabályos fiskális transzferek hiányában a monetáris unió összeomolhat. És ha a jelenlegi költségvetési vita a kohéziós támogatások leértékelése általi támogatáscsökkentéshez vezet, a közös piac is széteshet.

 

Az eurózóna fiskális kapacitásának kiépítése alapvető fontosságú és lehetséges alapszerződés-változtatás nélkül is. A politikai vezetőknek a nagyobb jövedelmű országokban is képesnek kell lenniük meggyőzni a közvéleményt a GMU fejlesztésének szükségességéről a következő visszaesésre való felkészülésről. Éppúgy mint a „bocsánat” Elton Johnnak, a transzfer az egyik legnehezebb szó a fejlett uniós országok politikusainak, de az EU nem mehet sokat előre egy ilyen kis és egyszerű költségvetéssel. Jobb menedzsment és jobb feltételek nélkül nem lesz bizalom a központosítás fenntartása iránt.

 

Andor László írása eredetileg az esharp.eu-n jelent meg. Az írás eredeti, angol nyelvű verziója itt érhető el.