Daniel Gros írása a socialeurope.eu-n:

Az illiberális demokráciák felemelkedése Európában korunk egyik leginkább vészjósló politikai  trendje. Ezen rendszerek jellemzően egy vezető köré irányulnak, aki a fékek és ellensúlyok felülírásával vagy eltörlésével erősíti meg a hatalmát. Oroszországban Vlagyimir Putyin, Törökországban Recep Tayyip Erdogan és Magyarországon Orbán Viktor ennek a jelenségnek a három legláthatóbb manifesztációja. De ami valóban említésre méltó – és veszélyes, az az a mód, ahogyan ezek a rezsimek képesek voltak megtartani népszerűségüket.

A hagyományos médiumok (televízió, rádió, újságok) feletti uralom az egyik legalapvetőbb oka, amiért ezek a rendszerek képesek fenntartani választóikat. Ugyanakkor a média manipulációja önmagában nem magyarázat az ilyen mértékű – egyébként az illiberális vezetőhöz tartozó közvéleménykutatók által mért – népszerűségre.

Az előbb felsorolt három vezető politikai sikereinek legalapvetőbb oka, hogy ezek a rezsimek – annak ellenére, hogy nyugatellenesként azonosítják magukat –  mindig is követték az úgynevezett washingtoni konszenzust, mely körültekintő makrogazdasági politikákat és szabad piacokat követel.

A legjobb példa erre a putyini Oroszország, melynek költségvetése rendszeresen többlettel zár és hatalmas külföldi valuta-tartalékokkal rendelkezik. Magyarország Orbán Viktor vezetése alatt szintén szigorú fiskális politikát követ, Erdogan pedig szintén ezt teszi hatalomra kerülése óta. Az államadósság így mindhárom országban alacsony vagy – Magyarország esetében – csökkenő tendenciájú. A háromból két esetben az ország előző, egyébként liberális vezetése azért veszítette el népszerűségét, mert gazdasági válságba vezette az országot.

Így nem meglepő, hogy az illiberális vezetők elfogadták a washingtoni konszenzus alapjait – miszerint a körültekintő makrogazdasági politikák hosszabb távon jobb gazdasági eredménnyel rendelkeznek – és a makrogazdasági vezetést jellemzően apolitikus vezetőkre bízták. Így ellen tudtak állni annak a kísértésnek, hogy rövid távú gazdasági stimulusokat a népszerűségük növelésére használjanak fel; a választási dominanciát a biztonságban bízva próbálják fenntartani. A hosszabb távú eredmény pedig viszonylag jobb gazdasági teljesítmény – és viszonylag elégedettebb szavazók.

Ez a megközelítés szöges ellentétben áll például Venezuela egykori vezetője, Hugo Chavez politikájával, aki azért volt képes megtartani népszerűségét 14 éven keresztül, mert az olajár-növekedésből keletkező költségvetési többletet nagylelkű szociális programokra használta fel. Most, hogy az olajárak 2014 óta durván a felükre csökkentek – és nincs olyan fiskális ösztönző, amivel fenn lehet tartani az importot – Chavez utódjának, Nicolas Maduronak egy katasztrofális gazdasági válsággal és fokozódó társadalmi elégedetlenséggel kell szembenéznie.

A körültekintő gazdaságpolitika így tehát hosszú távon hatékony stratégiának bizonyul a rezsim fenntartására. Európa illiberális vezető felismerték a tényt, hogy ha a túlköltekezés pénzügyi válsághoz vezet és így segítséget kell kérniük a Nemzetközi Valutaalaptól, akkor napjaink meg vannak számlálva.

Az óvatos szakpolitikák ösztönzi a növekedést, de csak akkor működőképesek, ha az ország gazdasága viszonylag szabad marad. Mindezidáig sem Putyin, sem Erdogan keverte a nacionalista politikai retorikát a gazdasági protekcionizmussal. Éppen ellenkezőleg, Putyin Oroszországa csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez, Erdogan pedig soha egy percig sem vonta kétségbe a Törökország és az Európai Unió közötti vámunió létjogosultságát, még akkor sem, ha a kétoldalú kapcsolatok az EU-val sokkal rosszabbra fordultak.

Az illiberális vezetők számára a hosszú távú kihívás az, hogy illiberális rezsimjükben hogyan őrizzék meg a gazdasági liberalizmust. Idővel a növekvő közvagyon barátokhoz és családtagokhoz való juttatása iránti vágy egyre erősebbé válik majd, megnő a korrupció mértéke, a fő bevételi forrásokat pedig csak politikai kapcsolatokkal és rezsimnek tett szívességekkel lehet biztosítani. Ha ez megtörténik, a növekedés elkezd csökkenni.

Ez a hosszú távú fenyegetés leginkább Oroszországban nyilvánul meg. Putyin abban az időpontban került hatalomra, amikor az olajárak történelmi mélypontról kezdtek el nőni. Így hát nem meglepő, hogy az ország képes volt nagy növekedést produkálni a következő nagyobb kereskedelmi ciklusra, amely épp nemrég ért véget. Az olajárrobbanás alatti makrogazdasági menedzsment elég szigorú volt ahhoz, hogy a rezsim ellenálljon az olajárok nemrég bekövetkezett csökkenésének.

De ma, három évvel a kereskedelmi szuperciklus vége után, elég sivárok a kilátások Oroszországban. Az életszínvonal stagnál; és az ország potenciális növekedési rátáját is éppen csak hogy 1,5 %-ra becsülik – egy olyan szintre, ami erősen jelzi, hogy Oroszország permanensen szegényebb marad, mint Európa többi része.

Törökország nem rég ért el ezt a pontot. Erdogan Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) egy olyan gazdaságot örökölt, amely egy mély pénzügyi válságból volt éppen felépülőben és elegendő növekedési potenciállal rendelkezett – elsősorban az akkor végbemenő urbanizációnak és a népesség oktatottságában bekövetkezett növekedésnek köszönhetően.

Az AKP-kormányzat egészen mostanáig korlátozta az olyan, a gazdaság hazai oldalába való beavatkozásokat, mint a kormányzati nagyberuházások és az infrastrukturális támogatások. De az elmúlt év félresiklott katonai puccsa után, a rezsim elkezdte lefoglalni az úgynevezett gülenista mozgalom szimpatizánsai által birtokolt vállalkozásokat, akiket egyébként a puccskísérlet kitervelőinek tart.

Vállalkozások százait foglalták le és Erdogan közeli munkatársai irányítása alá. Ha ez folytatódik, a vállalkozók nem fognak többet befektetni, a növekedés pedig akadozni fog. Ahogy egy illiberális rendszer elindul ezen az úton, nem lesz könnyű helyreállítani a gazdasági jogok iránti bizalmát, mert azzok intézmények, amelyek ezeket a jogokat az illiberális demokráciákban biztosítják, mint például a független bíróságok vagy a professzionális civil szervezetek – nem léteznek többé.

Napjaink illiberális európai vezetőinek sikerült megtartania népszerűségüket a gazdasági szabadság relatív fenntartása által, amitől alapvetően függ a hosszú távú növekedés. De ahogy ezek a rezsimek elkezdenek egyre autoriterebb módszerekkel élni, a szavazók elégedetten tartására irányuló képességük egyre inkább kétségessé válik.

Daniel Gros a brüsszeli Centre for European Policy Studies nevű kutatóintézet igazgatója. Írása eredetileg a socialeurope.eu-n jelent meg 2017. augusztus 9-én. Az írást a Millennium Intézet munkatársai fordították.