Andor László (intézetünk tanácsadó testületének elnöke) írása a portfolio.hu-n jelent meg.

Az Európai Unió célja, hogy meghaladja a népeket megosztó nacionalizmusokat. A megosztottságból az elmúlt évszázadok során számtalan konfliktus származott. A béketeremtés programját az európai integráció gazdasági eszközökre építi. Ezek közé tartozik az egységes valuta is. Kérdés azonban, hogy az euró mint az EU egységes valutája mennyiben tudja betölteni egyesítő funkcióját. A közelmúlt folyamatai és a jelen történései fényében ezt a kérdést három síkon kell megválaszolnunk: a német-francia tengely mentén, az észak-déli polarizációval kapcsolatban, valamint a kelet-nyugati törésvonalra való tekintettel.

Német—francia partnerség

Az európai monetáris integráció – a gazdaságihoz hasonlóan – elsődlegesen mindig is német—francia együttműködés kérdése volt. A két fél jó megértéséhez a szubjektív feltételeknek is fenn kellett állniuk. Ezért volt nagyon fontos, hogy az 1970-es években jó megértés alakult ki Valéry Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt között. Ők először pénzügyminiszterként, aztán meg elnökként, illetve kancellárként dolgoztak együtt az Európai Monetáris Rendszer (EMS) megteremtésén. Az 1992-es Maastrichti Szerződést, vagyis magát az Európai Uniót egy másik nagy páros: Francois Mitterrand és Helmut Kohl hozta össze.

Gerhard Schröder és Jacques Chirac párosa volt hivatalban, amikor az eurót bevezették, de nekik nem kellett szembenézniük új problémákkal és feladatokkal.Ellentétben a következő párossal: Angela Merkellel és Nicolas Sarkozy-vel, akik a világgazdasági válság (2008-09) és az eurózóna-válság kezdetén néztek szembe a valutaunió összetartásának nehéz feladatával.

A francia—német tandem nem borult fel sem a Merkel—Sarkozy, sem a Merkel—Hollande páros időszakában, ám egyre nyilvánvalóbbá váltak azok a felfogásbeli különbségek, amelyek a válságkezelést – és az euró tartós fennmaradását célzó reformokat – rendre megnehezítették.

A francia—német nézeteltérés megfejtését egy német, egy francia és egy Amerikában működő brit professzor vállalta magára: Markus Brunnermeier, Jean-Pierre Landau és Harold James. Vastag könyvben (The Euro and the Battle of Ideas, 2016) fejtették ki, amit egyébként minden újságolvasó jól tud: Németország inkább stabilitási uniónak tekinti az EMU-t, míg a franciák legalább ilyen fontosnak tartják a növekedést és a szolidaritást; válságok esetén pedig támogatják a közös eszközökre támaszkodó fellendítési politikát.

Az elmúlt négy-öt évben az eurózóna kilábalt súlyos válságából, de messze nem mondható, hogy fel lenne vértezve egy újabb válság elhárítására. Ezzel tökéletesen tisztában van Emmanuel Macron (korábbi elnöki tanácsadó és gazdasági miniszter), akinek elnöki tisztségében első útja Berlinbe vezetett. Merkelnek ő a negyedik párizsi partnere – vélhetően az, akit a legjobban kedvel. A jó személyes kapcsolatra szükség is lesz. Macronnak nincs sok ideje arra, hogy berlini partnereivel jobban megértesse a francia gazdaságot, valamint az eurózóna működését. Ráadásul a német (Jamaika-) koalíciós tárgyalások összeomlása semmiképp nem jó jel abban a tekintetben, hogy közelebb kerültünk-e egy új német-francia közös halmaz definiálásához, már ami az euró további reformját illeti. Ezt a gazdaságstratégiai konvergenciát hosszabb ideje egyengeti német és francia közgazdászok egy-egy csoportja (Eiffel-csoport és Glienicker-csoport), amelynek azonban a “széllel szemben” nem könnyű hatást gyakorolnia a folyamatokra.

Franciaországnak nem kell csekk a németektől; nem ezért vitatja a német ordoliberalizmus; EU-ra vonatkozó tételeit. A francia gazdaság teljesítménye alig marad el a némettől, a francia államadósság alig magasabb a németnél. Franciaországnak az kell, hogy az euró politikai sikerré váljon, ehhez viszont két dologra van szükség. Először is Németországnak több beruházás és magasabb bérek útján le kell dolgoznia óriási külgazdasági többletét, és több keresletet kell teremtenie az eurózónában. Másodszor olyan új fiskális eszközökhöz (ne kerteljünk: transzferekhez) kell hozzájárulnia, amelynek elsődlegesen nem a franciák, hanem a déli peremországok, valamint Írország és a baltiak lennének a kedvezményezettjei.

Észak—Dél polarizáció

Az eurózóna-válság sztereotipikus értelmezése szerint a déliek túlköltekeztek: bajaik oka, hogy megsértették a szabályokat, és különösképpen a költségvetési deficit 3 százalékos határát. Valójában Spanyolország minden létező szabályt betartott, és Olaszországban vagy Portugáliában sem a maastrichti kritériumok megszegése volt a fő probléma. Bár minden érintett ország követett el kisebb-nagyobb hibákat, és Görögország költségvetése valóban nem üti meg a szükséges normákat, az egyensúlytalanságokat elsősorban a centrumból a periféria felé irányuló, szabályozatlan tőkeáramlás okozta, illetve az EU egészének felkészületlensége az ebből fakadó válság kezelésére.

Az európai valutaunió maastrichti konstrukciója jóval tovább ment az 1980-as években működött monetáris rendszer (EMS) integrációs szintjén, hiszen megszüntette a nemzeti valutákat és létrehozta az Európai Központi Bankot. Ez a történelmi ugrás azonban nem zárkóztatta fel azonnal a formához a tartalmat: a rendszer működési logikája alig lép túl azon a mechanizmuson, amelyet valutatanácsnak (currency board) hívnak.

A tervezők (az egykori ún. Delors-bizottság tagjai) alábecsülték a rugalmas vagy kiigazítható árfolyamok hiányát, illetve túlbecsülték az EU képességét a tekintetben, hogy az EMU hiányzó elemeit nyugalmi időszakban, még nagyobb válságok előtt (preventív jelleggel) be tudja vezetni.

A 2011-13-as eurózóna-válság időszakában “Észak” és “Dél” (pontosabban: a zóna centruma és perifériája) között erőteljes divergencia mutatkozott, kezdve a pénzügyi fragmentációval, folytatva a déli recesszió elhúzódásával, a munkanélküliség és a szegénység aszimmetrikus növekedésével, és eltérő politikai minták kialakulásával. Újbóli konvergenciához érdemi reform kell. A következő időszak tehát szükségképpen az eurózóna “mélyítéséről” szól majd; e körül kell majd konszenzust teremtenie az Európai Bizottság által 2017. május végén kiadott vitairatnak (reflection paper). Ha újraindulhat az eurózóna rendbetétele a legsürgetőbb kérdés a bankunió befejezése (betétbiztosítás), valamint a kockázatmegosztást és konvergenciát segítő fiskális stabilizátorok beiktatása.

2012 óta számos EU-dokumentum rögzítette: az euró válságára a megoldást a szorosabb együttműködés, vagyis a bankunió, fiskális Unió és politikai Unió felé történő elmozdulás jelenti. Azóta ez egy kétpólusú vita volt: az egyik oldal gyorsabb előrehaladást szorgalmazott, a másik viszont vagy lassabbat, vagy egyenesen visszalépést (pl. az ESM felszámolását). Mostanában egy harmadik pólus is kirajzolódik ebben a vitában, amely szerint nincs szükség a fiskális unió elemeire ahhoz, hogy a korábbi, megszorításra építő válságkezeléssel szakítsunk. Az egyik oldal (Dél) mondjon le a transzferek igényléséről, míg a másik (Észak) mondjon le a merev fiskális szabályokról. Éppen hogy a fiskális politika “renacionalizálása” lenne a megoldás, a “no bail-out” szabály helyreállításával, szuverén csődmechanizmussal megfejelve a rendszert.

A közgazdászok többsége – és talán még a német közgazdászok nagy része is – egyetért abban, hogy a jelenlegi összetétel mellett a szolidaritás különféle eszközei szükségesek lennének egy gyorsabban növekvő és kiegyensúlyozottabb eurózóna megteremtéséhez. Berlinben, Hágában, Helsinkiben és néhány más helyen azonban úgy gondolják: ha a jelenlegi modell nem felel meg mindenki számára, akkkor szálljanak ki a gyengék. Ha azonban ez nemcsak Görögországot jelenti, hanem nagy valószínűséggel nagyobb országokat is (elmenve egészen Olaszországig),

úgy eltűnik az egységes valuta európai jellege – megdől az a tétel, miszerint az euró az EU gazdasági és politikai egységét szolgálja.

Nyugat—Kelet aszimmetria

A valutaunió megtervezésekor a keleti tagországok még nem voltak az EU tagjai. Amikor Jacques Delors a központi bankárokból álló bizottságot hozott létre az egységes valuta – és a hozzá vezető út – megtervezésére, még létezett a KGST és a Varsói Szerződés is. Amikor azonban a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete-tengerig terjedő térség lehetőséget kapott a csatlakozásra, egyértelművé tették számára, hogy az egységes valuta a csomag része, a csatlakozás jogi értelemben nem fakultatív.

A keleti tagországok az euróhoz való viszonyulásuk alapján három csoportra oszthatók. Az első csoport tartalmazza azokat, akik már bent vannak az eurózónában: Szlovénia, Szlovákia, Észtország, Lettország és Litvánia. Ők kellően erősek, eltökéltek és stabilak voltak ahhoz, hogy viszonylag hamar belépjenek. A második csoportba a dél-keletiek sorolhatók: Románia, Bulgária és Horvátország. Kormányaik a gazdaság viszonylagos gyengeségét a stabilitás iránti elkötelezettséggel kompenzálják. Nagy valószínűséggel az eurózónába legközelebb belépő ország ebből a körből kerül ki majd.

A harmadik csoport nem más, mint a Szlovákia nélküli Visegrád. Lengyelország, Csehország és Magyarország nem tartozik az EU legnagyobb gazdaságai közé, de a legkisebbek közé sem. Monetáris autonómiájuknak van jelentősége. A csehek eleve kényelmesre vették a tempót, a lengyeleknél a politikai elkötelezettség bicsaklott meg, a magyar esetben pedig két csatlakozási céldátum is elvérzett a szocialista—liberális kormányok idején. Azután a csatlakozási törekvéseket egyszerűen elmosta a világgazdaság válsága és az EU elbizonytalanodása.

A jelenlegi bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker ez év szeptemberi beszédében kilátásba helyezte, hogy az új EU-költségvetés eurózónához kapcsolódó fejezetében külön tétel támogatja majd az ezután belépők csatlakozási folyamatának támogatását.

Ez a váratlan bejelentés azért kerülhetett napirendre, mert a Brexit után a lehetséges forgatókönyvek közé sorolódik az EU és az eurózóna újraegyesítése (mivel ez volt az eredeti szándék is).

Egyelőre egy csatlakozást segítő fiskális eszköznek a konkrét koncepciója nem látható, viszont már most fontos leszögezni, hogy ennek fedezetét nagy hiba lenne a kohézió lefaragásával előteremteni. Azt is hiba lenne gondolni, hogy egy kis pénzügyi rásegítés mindent megold. Emellett fontos lenne tisztázni, a jövőben hogyan értelmezi majd a közösség a maastrichti belépési szabályokat. Ahhoz például, hogy a magas adósságrátával rendelkező országok (Belgium, Olaszország, Görögország) be tudjanak lépni, megfelelően kellett értelmezni a szabályokat. Hasonlóra volt szükség ahhoz, hogy az ún. valutatanácsot működtető balti országok ki tudják kerülni az ERM-II árfolyam-mechanizmust.

A Magyar Nemzeti Bank mintha beárazta volna már a lehetséges értelmezési és pénzügyi gesztusokat, mert egy új kritérium-rendszer megfogalmazásával igen magasra tette a lécet ahhoz, hogy az eurózóna “magyaréretté” váljon.

Az MNB által közzétett kritériumrendszer távolról emlékeztet Gordon Brown (húsz évvel ezelőtt brit pénzügyminiszter) öt tesztjére, amely alapján eldöntötték, hogy az Egyesült Királyság Tony Blair Európa-barát kormányzása alatt sem fog csatlakozni az eurózónához.

Az MNB új kritériumrendszere azonban, amelynek egyik kulcseleme a GDP-ben mért felzárkózás kritériumának bevezetése, azt a hamis látszatot kelti, miszerint a keleti tagországok euró-csatlakozása akadálya volna a gyorsabb gazdasági növekedésnek. Amiből az is következne, hogy ha egy ország EU-átlag körüli jövedelemmel tagja az eurózónának, akkor kisebb eséllyel kerül bajba. Ez utóbbi, implicit feltételezést az ír vagy olasz példák egyértelműen cáfolják.

Ha az a kérdés, hogy az euró akadályozza-e a kelet-közép-európai országokat a felzárkózásban, gyors gazdasági növekedésben, akkor a válasz valószínűleg nem. Ha csak az elmúlt öt évet nézzük, a balti hármak és Szlovákia gyorsabban növekedtek, mint a magyar gazdaság. Másképpen mondva: az önálló valuta adta szabadságot nem biztos, hogy jól használja ki egy ország.

Ha tehát az euróbevezetéstől való idegenkedés fő okát keressük, az valószínűleg nem más, mint az autonóm döntési lehetőségekhez való ragaszkodás.

Az eurózónához való csatlakozás lényegében a még több szabálykövetés vagy több diszkrécionális döntés dilemmáját jelenti. A jelenlegi politikai csillagállásban, az erős lengyel, cseh és magyar nacionalizmus mellett a csoport hatalmi elitjei egyértelműen a nagyobb diszkréció, vagyis autonómia felé húznak. Ezzel vállalják a perifériára szorulás kockázatát is egy sokak által vizionált kétsebességes EU-ban.

Az eurót új eszközökkel (Európai Valutaalap, eurózóna-pénzügyminiszter, költségvetési vonal stb.) mindenképpen meg kell erősíteni. Ha az EU az euró megerősítése miatt netán kétsebességes lesz, úgy minden ország maga dönti el, hogy melyik körbe tartozik. De ha egy ország úgy dönt, hogy a külső körben foglal helyet, akkor nem akadályozhatja a belső kör integrációs törekvéseit – emiatt gyengülhet politikai pozíciója az uniós intézményekben. Például most Szlovákia pénzügyminisztere eséllyel pályázik az eurócsoport elnöki tisztségére, ami még sokáig nem kerülhet szóba magyar, cseh vagy lengyel kollégáinál. A szlovák példa persze inkább azért fontos, mert északi szomszédunk egy bizalomerősítő stratégia részeként az euró bevezetését a dinamikusabb beruházások és növekedés érdekében jól ki tudta használni.

A reform és annak sikere az eurózónán most még kívül található országok, így Magyarország érdeke is. Ha ez a folyamat gyorsabb lesz, mint amennyi idő alatt Magyarország a csatlakozási feltételeket teljesíteni tudja, akkor az euró bevezetésétől nálunk is inkább pozitívumok remélhetők, és érdemes azt felvenni a gazdaságpolitika középtávú céljai közé.