Andor László, intézetünk tanácsadó testületi elnökének a vg.hu-n megjelent írásának teljes verziója.

Az Európai Unió által folyósított fejlesztési forrásokat az ún. Kohéziós Politika égisze alatt, meghatározott célok elérése érdekében lehet felhasználni a tagországokban. Hogy ezek a kohéziós források ne tévesszenek célt, az EU különféle eszközökkel próbálja meg elérni. Az ilyen eszközök egyike a feltételesség, amiről sok szó esik az unió intézményeiben zajló vitákban, ahogy egyre közelebb kerülünk egy új hosszú távú (valószínűleg ismét hétéves) költségvetési ciklus megtervezéséhez.

Kérdés azonban, hogy mit jelent konkrétan a feltételesség, milyenek az eddigi tapasztalatok, és mit érdemes megtartani belőle a jövőben. Tudvalevő, hogy eredetileg feltételességről a hitelezés gyakorlatában szoktak beszélni; innen került át a támogatások világába, beleértve az európai uniós támogatásokat is.

Az EU kohéziós eszközeivel kapcsolatban háromféle feltételességről szokás beszélni. A szakzsargonban ex ante feltételességnek hívják azt, ha egy fejlesztési programnak az EU valamilyen feltételt szab. Például, ha egy ország szakképzési programokat akar finanszírozni, akkor az EU elvárhatja, hogy mielőtt a folyósítás megtörténik, életbe kell léptetni egy minőségbiztosítási rendszert. Általában tehát valamilyen reformintézkedéshez kapcsolódik a feltételesség, amely megjelenhet az évi rendszerességgel kiadott ún. országspecifikus ajánlásokban is. Ha az ex ante feltétel teljesült, onnantól kezdve a programra beütemezett pénz folyósítható.

Az elmúlt hat évben egy másfajta feltételességgel is megismerkedhettünk: ez az ún. makroökonómiai feltételesség. Egy 2011. szeptemberi javaslat alapján ugyanis a 2014-20-as költségvetésnek részévé vált, hogy a strukturális alapok (teljes néven: Strukturális és Beruházási Alapok) folyósítása részben vagy egészben felfüggeszthető, ha egy ország megsérti az Unió pénzügyi stabilitási szabályait (vagyis lényegében akkor, ha tartósan magas költségvetési hiányt produkál). Ez a szabály nem teljesen új, hiszen a megelőző évtizedben a Kohéziós Alap esetében már érvényben volt, viszont most ki lett terjesztve a Regionális Fejlesztési Alapra és a Szociális Alapra is.

Mivel a makroökonómiai feltételesség lényege az, hogy az EU megszakíthat már elindított finanszírozást a nem kívánatos egyensúlyi probléma esetén, itt nem ex ante feltételről beszélünk, hanem inkább egyfajta szankcióról. Hozzá kell tenni, hogy míg az ex ante feltétel a Kohéziós Politika deklarált céljának elérését segíti, endogénnak nevezhető, míg a makroökonómiai feltétel exogén: új célt hoz be, és ezáltal felhígítja az uniós pénzügyi eszközök eredeti mandátumát. Exogenitása mellett a makroökonómiai feltételesség azzal is bírálható, hogy míg a költségvetési « megcsúszás » a tagország központi kormányának hibájából következik be, a szankció nagy valószínűséggel olyan régiókat sújt a forrásmegvonáson keresztül, amelyek gazdaságilag gyengék, és nem feltétlenül tehetnek a központ hibájáról. Kérdés tehát, hogy ezt az eszközt érdemes-e egyáltalán fenntartani. Az EU az elmúlt években fokozatosan ugyan, de képes volt elősegíteni a tagországok költségvetési pozícióinak javítását, a deficitek leszorítását – ebben pedig a makroökonómiai kondicionalitás ténylegesen nem játszott szerepet. Nem hiányozna különösebben, ha a következő keretköltségvetésből egyszerűen kimaradna.

Sok szó esik ugyanakkor egy harmadik típusú feltételességről, amely politikai természetű. Abból indul ki, hogy egyes országok, amelyek megsértik az EU értékeit és a jogállami normákat, vagy nem szolidárisak a többiekkel, ugyanúgy az EU-források felfüggesztésével lehetne büntetni. Jelenleg nincs ilyen szabály, ezért ilyen típusú szankció nem is alkalmazható. Hogy bölcs lenne-e a jövőben, nem egyértelmű. A politikai szankcióról (vagy jogállami feltételességről) ugyanis elmondható ugyanaz, mint a makroökonómiairól: a központ eltévelyedése miatt esetleg a vétlen gyengéken csattanna az ostor. Másrészt : az eszköz nem használható egyforma eréllyel a különböző országtípusok között. Egy beruházások tekintetében EU-forrásokra ráutalt ország érzékeny lenne, de egy jelentős nettó befizető nem feltétlenül. Magyarul: ha pl. Hollandiában, Franciaországban vagy Dániában kerül hatalomra egy szélsőséges, idegengyűlölő, anti-szolidáris politikai erő, vele szemben a Kohéziós Politikán belüli feltételesség kevéssé hatásos. A jogállamiság, az európai értékek, a demokrácia védelme fontos, de az EU-nak olyan eszközökről kell gondoskodnia, amelyek egyforma erővel, következetesen alkalmazhatók minden országban: Északon és Délen, Keleten és Nyugaton.

A feltételesség tehát értelmezhető, megfelelően kidolgozva használható, de messze nem korlátlan erővel és hatékonysággal bíró eszköz az EU-ban. Ha az EU azt akarja, hogy fejlesztési forrásai hatékonyabban működjenek, több és tartósabb eredményt produkáljanak, elsősorban nem a feltételesség körét kell bővítenie, hanem invesztálnia kell a menedzsmenttel kapcsolatos képességekbe. Ez jelentheti akár több, a privát szektorban is tapasztalt szakember alkalmazását, akik az eddiginél többet tudnának segíteni az alacsonyabb jövedelmű régiókban a fejlesztési célok meghatározásában, tervek és programok kidolgozásában, valamint azok lebonyolításában és értékelésében. Lehetséges fejlődési irány az is, hogy a városok, régiók – a programozás és finanszírozás tekintetében – közvetlenül is kapcsolatba kerülhessenek az uniós szinttel, megkerülve az ország központi kormányzatának hatalombróker csatornáit.