Andor László (intézetünk tanácsadó testületének elnöke) évértékelő írása, melyből a 168 óra karácsony előtt részleteket közölt.

Az LMP karácsonyi nagygyűlésének nyitó zeneszáma a Locomotiv GT négy évtizeddel ezelőtt született dala, a Mindenki volt. Presser Gábor elnyűhetetlen szerzeménye – amellett, hogy frenetikus hangulatot teremtett a Kongresszusi Központban – azért is volt jó választás, mert segít megérteni a pillanatnyi politikai helyzet lényegét. Erre a strófára figyeljünk:

És mindenki hagyná a másikat,
hogy énekeljen úgy, ahogy szívéből fakad.
És mindenki várná a pillanatot,
mikor együtt fújhatjuk a dallamot.

Nos, a magyar társadalom irány-, kormány- és korszakváltást áhító (több mint) fele fogyatkozó türelemmel nézi és hallgatja, hogy a különféle ellenzéki formációk mindegyike úgy énekel, ahogy a szívéből fakad. De már nagyon várja azt a pillanatot, amikor együtt fújják a dallamot, és tényleg mindent megtesznek a változás érdekében. A NER által elnyomott, megsértett, megalázott vagy kisemmizett tömegek számára a mai ellenzék politikai széttagoltsága egyszerűen értelmezhetetlen. Ez az ellenzéki pártpaletta – mint egy tévés tehetségkutató verseny – sok ígéretes arcot és hangot megmutat hétről hétre, ám az adott választási rendszeren belül teljességgel ésszerűtlen, sőt diszfunkcionális. Felül kell rajta emelkedni, mégis az elmúlt évekre inkább a fragmentálódás, az újabb és újabb formációk megjelenése volt a jellemző.

Mindezek miatt Botka László miniszterelnök-jelöltségét, majd pedig visszavonulását 2017 legfontosabb hazai politikai eseményének kell tekinteni. Akár így, akár úgy alakulnak a jövő évi választások, ennek az epizódnak a jelentősége a jövőben nem csökkenni, hanem nőni fog. Mégpedig azért, mert Botkának azokban a stratégiai kérdésekben, amelyekre kampányát felépítette, a lényeget tekintve igaza volt.

Először is azt az igazságot kell újra meg újra aláhúzni, hogy a társadalomnak az a része, amelynek meg kell mozdulnia egy kormányváltáshoz, és egy demokratikus fordulathoz, egy a korábbinál karakteresebb szociáldemokrata programmal mozgósítható. Ezt olyan értékek vezérlik, mint a társadalmi igazságosság és esélyegyenlőség, a méltányos közteherviselés, a magas szintű foglalkoztatás, a szociális párbeszéd, a fejlesztő és gondoskodó állam koncepciója, valamint a szorosabb európai integráció.

A Magyar Szocialista Párt az 1990 óta megtartott hét választás közül négy alkalommal bizonyult a legerősebb politikai pártnak. (Kétszer végzett az első helyen a Fidesz, és egyszer a Magyar Demokrata Fórum.) Távol állunk attól, hogy az MSZP korábbi sikere egyhamar megismétlődhessen, de ez az előzmény arra utal, hogy a magyar társadalomban erős a támogatottsága a szociáldemokrata gondolatkörnek és programnak. Ez magyarázza, hogy a szociáldemokrata program egyes elemeit más pártok is átveszik, magukénak gondolják, és ez alól nem kivétel a Fidesz és a Jobbik sem.

Másodszor, Botkának igaza volt abban is, hogy a kormányzati alternatíva megformálásához és megjelenítéséhez szükséges koalíciónak jóval a választások előtt létre kell jönnie, és egységesen is kell fellépnie. Lehet gondolkodni arról, mi lenne Magyarországon arányos választási rendszer esetén, de észre kell venni, hogy a jelenlegi választási rendszer nem arányos, és le kell vonni a gyakorlati konzekvenciákat. Kis és közepes pártok nem viselkedhetnek úgy, mintha egy más, számukra kedvezőbb modellben lennénk. Ahol a választási rendszer arányos, ott a kisebb pártok is indulhatnak önállóan, és a koalíciókötést megoldhatják a választások után. Aránytalan (ún. többségi), illetve erősen torzító választási rendszerben a koalíciókötésnek jóval a választások előtt kell megtörténnie, hiszen a szavazás sohasem csak a fennálló elutasításáról szól. Az állampolgár több-kevesebb bizonyossággal látni akarja, ki, kikkel, hogyan fog kormányozni, ha a helyzet változik. Ehhez egység kell.

Bár mondhatta volna szebben is, Botkának igaza volt abban is, hogy Európában a visszavonult (vagy megbukott) miniszterelnökök háttérbe szoktak húzódni, nem szerepelnek a politika élvonalában. Ennek jó oka van; egy választáson az ellenzéknek nem a múltat, hanem a jövőben követendő politikát kell felmutatnia, márpedig a színen folyamatosan fontoskodó ex-kormányfő a közönség számára szükségképpen a múltat idézi. Lehetne sorolni a munkaképes korú európai ex-kormányfőket (Faymann, Reinfeldt, Thorning-Schmidt, Letta, Zapatero, Cameron stb.), akik még akkor is visszavonultak a belpolitika nagyszínpadától, ha nem fűződött a nevükhöz olyan világbotrány, amellyel magukat és egykori pártjukat esetleg kompromittálták.

Már csak azért is előre kell mutatni, mert a választótól nem várható el, hogy nosztalgiát érezzen a 2010 előtti idők iránt. Alkotmányjogi értelemben talán elmondható, hogy a 2010 előtti helyzet a mérce, de ott sem minden tekintetben. Ami a gazdaságpolitikát és a társadalmi viszonyokat illeti, nincs mihez visszatérni. Magyarország úgy lépett be az Európai Unióba, hogy külső adóssága az átlagosnál nagyobb, foglalkoztatási szintje viszont az egyik legalacsonyabb volt. Nőttek a belső egyensúlytalanságok, lefékeződött a társadalmi mobilitás. Megoldatlan kérdések rejtőztek a felszín alatt akár a nyugdíj-rendszert, akár a közszolgáltatásokat tekintjük; a bankrendszert pedig szép csendben aláaknázta a devizaalapú hitelezés. Ma olyan programra van szükség, amely nemcsak a mai zsákutcából vezet ki, de a 2010 előtti ellentmondásokkal is szembenéz.

Summa summarum, Botka elvetélt kampánya adott egy esélyt az MSZP-nek az újjáépüléshez és egyúttal az ellenzék egészének is az ütőképes kormányzati alternatíva megformálásához. Igen ám, de hiányzott a szükséges partnerek fogadókészsége, ami a párt vezető grémiumait is elbizonytalanította. Szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy a fél tucatnyi, a « se nem bal, se nem jobb » politika különböző árnyalatait megjelenítő formáció valójában kétfrontos harcra törekedett. Miközben tartalmi szempontból szociáldemokrata elemeket vett át, formai (retorikai) szinten egybemosta a 2010 előtti és a 2010 utáni rendszereket, egyformán elutasítandónak tekintette e két időszak képviselőit, amit sokan (okkal) egyfajta « szoft jobbikos » ideológiaként aposztrofáltak. A kétfrontos harc 50 százalékos sikert hozott : az MSZP-t meggyengítette, a Fideszt viszont erősítette azáltal, hogy a legerősebb baloldali kihívóját sikerült sarokba szorítani. Tűrhető választási eredményt persze egy sok kis és középpártból álló csoportosulás is kimatekozhat magának, de ez az okoskodás nem győzi meg azt a fél millió, még mozgósítandó embert, aki egyértelmű alternatívára vár. Aki egy kavalkádra nem fog szavazni, de ha egységes kihívót lát egy karakteres személy vezetése alatt, akkor talán megmozdul.

Botka erre tett kísérletet, visszavonulása pedig hullámvölgybe küldte az MSZP-t, de a legnehezebb helyzetbe mégis az önálló listát állítani nem tudó, kis- és törpepártokat hozta. Számukra – legalább is átmenetileg – megszűnt az a lehetőség, hogy egy széles platformon konstruktív szereplőként jelenjenek meg, és egy majdani közös eredményből támogatottságuk arányában részesüljenek. Lényegében három lehetőség maradt számukra. Köthetnek valamilyen bilaterális megállapodást egy listaképes párttal (ilyenből van összesen három a demokratikus mezőben). Másrészt: dönthetnek úgy, hogy ezt a választást kihagyják, és szavazóik figyelmébe ezúttal valamely más, demokratikus pártot ajánlják. (Aki tud mozgalomból párttá alakulni, az megpróbálhatja az ellenkezőjét is.) A harmadik lehetőség, hogy egy szervezet « önkéntes kamupárttá » válik, vagyis szerény, ámde az összkép szempontjából nem elhanyagolható táborát tudatosan szavazatrontásra veszi rá.

Kérdés, ki milyen gyorsan tud leszállni a « dakota lóról », és olyan megoldásra nyergelni át, amely az idő rövidsége és az erőforrások szűkössége ellenére is elvezethet a közösen elgondolt, jó irányhoz. A politikai szabadulószobának van kijárata, de az a felek között maximális együttműködést és koncentrációt igényel. Vannak könnyebb és nehezebb kérdések, és ezek egy részét nem is feltétlenül a vezetők, hanem az egyes választási körzetek polgárai fogják tudni megválaszolni. Ilyen például a Jobbik kérdése is, mivel nem könnyen átlátható, pontosan kik ők és mit akarnak. Hogy a Jobbik átváltozása kozmetikai, plasztikai vagy genetikai jellegű, azt eldönti majd az idő. Egy azonban bizonyos: jelenleg a baloldali választóközönség jelentős része nem tudja elfogadni, hogy egy szélsőjobboldali eredetű párt képviselje számára az európai alternatívát az épülő pártállammal szemben. Baloldali vezetésű, a jogállam iránt egyértelműen elkötelezett koalícióra van szükség.

Hogy a NER működése egy új pártállam felé vezet, az nem kérdéses. Ennek az alapjait rakták le 2010-14 között. A második ciklus után már a szerkezetkész pártállamot látjuk. A harmadik ciklusra maradt némi szerelvényezés és dekoráció, és a tulajdonosok beköltözhetnek az új építménybe, amely a pártállami táplálékláncon kívül levő többség számára egy élhetetlen, perspektívátlan állapotot jelent majd. Ezt az új világot már most jellemzi a jogállamiság végzetes meggyengülése, a minőségi közszolgáltatások kisajátítása a privilegizált rétegek számára, az EU peremére sodródás, és még több kivándorlás. Ezt a folyamatot még megakaszthatja, sőt kellő mozgósítás esetén vissza is fordíthatja a mai ellenzék. A kudarc nem az lesz, ha nem győznek, hanem az, ha meg se próbálnak együtt fellépni a fordulat érdekében.