Az elmúlt években felgyorsult az európai államok pártstruktúrájának a globalizáció kezdete óta tartó átalakulási folyamata. E hosszú távú változás legfontosabb jellemvonása az, hogy fokozatosan visszaszorulnak a liberális demokrácia alapelveit követő mérsékelt formációk, s helyüket mindinkább radikálisabb jobb- és baloldali alakzatok, illetőleg antipolitikai protesztpártok veszik át. A mainstream politológiai szakirodalom e strukturális átalakulást a populizmus térnyeréseként írja le, s ennek alapján beszél a demokratikus berendezkedést fenyegető populista korszellemről.(1)
Tanulmányunk ugyanezt a jelenséget más fogalmi keretben elemzi, miközben témakörét az új jobb- és szélsőjobboldali formációk megerősödésének vizsgálatára korlátozza. E megközelítés három alapkérdés tisztázását igényli; miként definiáljuk a populizmust, mely politikai erőket tekintjük új jobb- és szélsőjobboldali pártoknak, s azok milyen történelmi háttérrel rendelkeznek. Emellett, a történeti dinamika elvének érvényesítése azt is megköveteli, hogy feltárjuk a strukturális átalakulás egyes állomásait, illetőleg azon okokat és körülményeket, melyek a vizsgált változásokat előidézték.
A mainstream politológiai szakirodalomban, mint erre előbb már utaltunk, a mérsékelt politikai erőkön kívülálló formációkat, irányvonaluktól lényegében függetlenül populistának nevezik, jórészt azon az alapon, hogy e pártok tagadják a liberális minimumot, mivel szemben állnak a kereszténydemokráciával, a konzervatív és a doktriner liberalizmussal, illetőleg a harmadik utassá vált szociáldemokráciával. A populizmus azonban eredetileg nem az antiliberalizmus szinonimája volt, hanem egy olyan politikai áramlatot jelölt, mely a kisárutermelők és a kisburzsoák, mindenekelőtt a farmerek érdekeit képviselte a nagyvállalatokkkal szemben, miközben más társadalmi csoportok, köztük a munkásság egyes követeléseinek is hangot adott. Először ez az irányzat az Egyesült Államokban jelent meg, s nevét párttá szerveződésekor, 1892-ben a késő római köztársaság populáris protopártjától kölcsönözte, vagyis önmagát nyilvánította, nem pejoratív értelemben, populistának. Programját gazdasági téren az államhoz való ambivalens viszony jellemezte; a néppártiak egyrészt kisebb és jobban ellenőrizhető kormányzatot akartak, másrészt viszont a nagytőke korlátozása érdekében a vasúti közlekedés és a telefonhálózat államosítását, valamint progresszív adórendszer bevezetését igényelték. Politikai önállóságuk viszonylag rövid ideig tartott: már 1896-ban fuzionálni akartak a Demokrata Párttal, mellyel három alkalommal is közös elnökjelöltet állítottak William Jennings Bryan későbbi külügyminiszter személyében. Mindez azt jelentette, hogy az amerikai populisták elit- és értelmiségellenességük dacára szorosan együttműködtek az egyik mainstream politikai erővel.(2)
Más társadalmi körülmények között, 1953-ban Franciaországban szerveződött meg Pierre Poujade populista mozgalma, a Kereskedők és Kézművesek Védelmi Egyesülete, majd mellette megjelent az Unió és Francia Testvériség nevű párt is, mely 11,47 %-os szavazatarányával 51 mandátumot szerzett az 1956 januárjában lebonyolított választáson. E szervezetek a kereskedők adóellenőrzése elleni tiltakozó megmozdulásokból fejlődtek ki, s ennek megfelelően főként a magasnak tartott adókat és a növekvő állami beavatkozást támadták. Politikai irányvonalukat emellett az elit- és értelmiségellenesség, illetőleg az antiparlamentarizmus jellemezte, a józan ész, a „kisemberek” védelme nevében. Társadalmi bázisukat a városi kispolgárság, a parasztság és a kisburzsoázia alkotta, mely egyaránt szemben állt a nagytőkével és a munkásmozgalommal. Az adóztatás és az állami beavatkozás elleni fellépésükkel tulajdonképpen a klasszikus liberális elveket képviselték, e nézeteik ugyanakkor erőteljes nacionalizmussal, az EGK-t létrehozó Római Szerződés elutasításával és az algériai háború támogatásával társultak. Poujadista parlamenti képviselőként kezdte politikai pályafutását Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front megalapítója is, jelezve azt a közismert tényt, hogy a kispolgárság és a kisburzsoázia érdekeinek védelme szélsőjobboldali irányba is fejlődhet.(3)
Az V. Köztársaság megalakulása után eljelentéktelenedő poujadista mozgalom politikai pozícióját az 1959-ben létrejött holland Farmerek Pártja foglalta el, mely szintén a magas adók és a növekvő állami beavatkozás ellen lépett fel, támogatta a magántulajdont és a magánkezdeményezést, s követelte a jóléti intézkedések minimális szintre történő korlátozását. Gazdasági liberalizmusa abban is kifejeződött, hogy agrárjellege ellenére elutasította a mezőgazdasági termelők szubvencionálását, hangsúlyozva, hogy e szektornak is piaci alapon kell életképesnek maradnia. Tőke- és piacbarát politikai irányvonala ugyanakkor, Poujade mozgalmához hasonlóan, erőteljes nacionalizmussal társult, s a párt a keresztény értékek védelmét is alapvető feladatának tekintette. Ennek megfelelően elutasította az európai integrációt, erős nemzetvédelmet követelt, és meghatározó jelentőséget tulajdonított a nemzeti alapú rendpártiságnak. Híveinek döntő többségét a gazdagabb parasztok és a kisebb tőkével rendelkező városi üzletemberek alkották; a párt az ő szavazataikkal szerzett 1963-1977 között egy-két parlamenti mandátumot a 150 fős második kamarában. 1981-ben a formáció nevét Jobboldali Néppártra változtatta, ám ekkor már nem került be a törvényhozásba, majd a kudarc után kimondta feloszlását.(4)
A populizmus tehát a kisárutermelő középrend és a kisburzsoázia mozgalmaként jelent meg, s e csoportok politikai beállítottságának változását követve jelentős átalakuláson ment keresztül. Eredeti amerikai formájában, egyes negatív vonásai, mint például az idegenellenesség, dacára még a demokratizmus túlsúlya jellemezte, ám a II. világháború utáni európai változataiban más egyértelműen haladásellenes, a progresszió valamennyi irányzatát elvető jellege került előtérbe. Anakronisztikus, múltba forduló követelései miatt a jóléti állam időszakában a klasszikus populizmus csak kivételesen jelenhetett meg az EGK tagországaiban, s átmeneti, nem igazán jelentős sikerei után mindenhol eltűnt. Kudarcát alapvetően társadalmi bázisának gyengülése, illetőleg a mögötte álló szavazótábor attitűdjeinek átalakulása okozta; a számarányukban is csökkenő kisárutermelők, illetőleg a kisburzsoák egyre kevésbé a nagytőkével és a munkásmozgalommal egyaránt konfrontálódó populizmustól várták érdekeik érvényesítését. Ugyanakkor, mint erre előbb már utaltunk, a gazdasági liberalizmussal sem a poujadizmus, sem a Farmerek Pártja nem fordult szembe, sőt mindkét alakzat következetesen képviselte annak XIX. századi elveit, miközben elutasította a liberális ideológia emberi jogi irányzatát.
Az 1970-es évek eleje, a globalizált liberálkapitalizmus kezdete óta feltűnt új jobb- és szélsőjobboldali, illetőleg baloldali pártokat azonban nem e sajátosságok jellemzik. Az előbbiek a polgári társadalom egyik alapvető strukturális elemére, a nemzetek elkülönülésére épülnek, míg az utóbbiak bázisát az osztályellentétek alkotják.(5) Első közelítésben tehát az új pártok fellépése nem jelentett igazi innovációt a politikai közéletben; ugyanakkor az új jobb- és szélsőjobboldali pártok a hagyományos kereszténydemokráciától, illetőleg konzervativizmustól (jórészt a fasiszta formációktól is) eltérő irányvonalat követnek, s a baloldaliak is jelentős mértékben különböznek a neoliberalizmusban bizonyos fokig feloldódott szociáldemokráciától, valamint az orthodox kommunista mozgalomtól.
Michael Minkenberg a tanulmányunk tárgyát képező radikális jobboldali alakulatokat négy csoportba sorolta. Különbséget tett autokrata-fasiszta, rasszista-etnocentrikus, populista-autoritárius és vallásos-fundamentalista pártok között, ám az egyes kategóriákba tartozó szervezetek közös vonásait is kimutatta. Valamennyi szélsőjobboldali formáció sajátosságának tekintette, hogy a nemzeti homogenitás nevében elutasítják a bevándorlást, illetőleg a pluralizmust, s ennek jegyében egy etnikai „mi-csoportot” feltételeznek, az idegeneken kívül pedig az egységes népre hivatkozva az elitet, az establishmentet is ellenségnek tartják. E közös vonások egyben azt is jelzik, hogy a felsorolt négy kategóriát pontosan nem határolhatjuk el egymástól, hiszen az etnocentrizmus, miként erre Minkenberg is utal, vallási keretbe ágyazottan is megjelenhet, a rasszista-fundamentalista formációkat pedig többnyire karizmatikus vezérek irányítják.(6)
Nem választják el egymástól merev határvonalak az új jobboldali és szélsőjobboldali pártokat sem. Egyik különbségüknek talán azt tekinthetjük, hogy az előbbiek egy etnikailag összetett államban valamelyik nemzet külön érdekét, netán szeparatista törekvéseit fejezik ki, e körbe azonban nemcsak jobb-, hanem baloldali alakzatok is tartozhatnak. A másik eltérést abban találhatjuk meg, hogy az új jobboldali formációk kevésbé konfrontatív irányvonalat követnek, s mérsékeltebb stílusban kommunikálnak, mint a szélsőjobboldaliak, bár e téren inkább fokozati, semmint minőségi különbségeket állapíthatunk meg.
A vizsgálatunk tárgyát képező pártok eredetüket tekintve eltérő politikai háttérrel rendelkeznek. Egy részük liberális formációként szerveződött meg, s gazdaságpolitikai programjaikat jelenleg is a tőkebarát, szabadpiaci doktrínák uralják. E politikai jellegük aztán, a segélyezés bírálatából kiindulva, ultranacionalista, bevándorlás- és idegenellenes irányvonallal egészült ki, amit etnocentrikus, a kulturális felsőbbrendűségre hivatkozó érveléssel, illetőleg a hagyományos keresztény értékek védelmével kívántak alátámasztani. Ilyen történelmi átalakuláson ment keresztül az 1972-ben létrejött, a magas adókulcsok és az állami beavatkozás ellen fellépő dán Haladás Párt, illetőleg az egy évvel később megszerveződött norvég Anders Lange Párt, mely nemcsak a dán mintát követte, hanem később annak nevét is felvette. Bár az őstípusnak tekinthető alakzat az 1995-ös pártszakadás miatt meggyengült, majd 2001-ben véglegesen kiesett a törvényhozásból, az abból kivált Dán Néppárt tartósan az ország egyik legerősebb formációjává vált.(7) Hasonló indíttatással rendelkezik a 2006-ban megalakult holland Szabadságpárt is, melynek vezetője, Geert Wilders Törökország uniós csatlakozásának támogatása miatt 2004-ben lépett ki a jobboldali liberális Szabadság és Demokrácia Néppártjából, annak tőke- és piacbarát gazdaságpolitikai irányvonalát azonban megőrizte.(8) Az egyre radikálisabban iszlámellenes formáció egyébként az első olyan szélsőjobboldali alakzat, mely tartósan a holland politikai struktúra meghatározó alakzatává vált. Elődei, az 1980-1986 között működött Centrum Párt, az abból 1984-ben kiszakadt s 2002-ben feloszlott Centrumdemokraták, valamint az új évezred első két választásán induló Élhető Hollandia teljesen alárendelt szerepet játszottak a politikai közéletben, jelezve az új szélsőjobboldal akkori viszonylagos gyengeségét. Kivételt ez alól csupán az utóbbiból kivált Pim Fortuyn Listája képezett, mely a 2002 évi voksoláson, mint ezt később még tárgyaljuk, egyszeri kiugró eredményt ért el, a 2003-as előrehozott választás kikényszerítése után azonban rövidesen elvesztette bázisát, majd 2008-ban feloszlott. Tulajdonképpen konzervatív liberális szervezetként alapították 2012-ben közgazdász professzorok az Alternatíva Németországért nevű pártot is, fellépve a márka visszaállításáért és a mentőcsomagok ellen, ám e politikai erő is rövidesen bevándorlás- és menekültellenes szélsőjobboldali formációvá alakult át.
Jóval bonyolultabb háttérrel rendelkezik az Osztrák Szabadságpárt, mely az egykori nagynémet tradíciók miatt 1956-ban a Függetlenek Szövetségének jogutódaként eleve a liberalizmus és a szélsőjobboldal sajátos szövetségeként jött létre. Az 1960-as években az előbbi irányzat kerekedett felül, mely 1986-ig egyértelműen uralta a pártot. Ekkor azonban Jörg Haider fellépése nyomán döntő fordulat következett be; a formáció irányt váltott, s jelenleg is idegen- és menekültellenes szélsőjobboldali erőként gyakorol meghatározó jelentőségű befolyást az osztrák politikai közéletre. Pozícióját csak átmenetileg rendítette meg, hogy 2005-ben pártszakadás nyomán megalakult a Szövetség Ausztria Jövőjéért nevű szervezet, melyet kezdetben éppen Jörg Haider irányított. Ugyanakkor mindkét formáció a gazdaságpolitika terén liberális felfogást követ, vagyis az előbb említett fordulat e szférát nem érintette.(9)
E formációk másik csoportja viszont létrejöttekor szorosan kötődött a hagyományos szélsőjobboldali ideológiákhoz. Az 1972-ben megalakult francia Nemzeti Front a monarchista mozgalmak, a vichy-korszak és az algériai háború tradícióiból építkezett, a „régi” Franciaországot képviselve a demokratikus köztársasággal szemben. Ennek jegyében politikai irányvonalát hosszú időn keresztül a rasszizmus, s azon belül az antiszemitizmus jellemezte, miközben kezdettől fogva követelte a bevándorlás korlátozását is. Létrejöttekor a pártra a poujadizmus is hatott, ami abban is megnyilvánult, hogy alapítója, Jean-Marie Le Pen, mint erre korábban már utaltunk, az Unió és Francia Testvériség jelöltjeként jutott be 1956-ban a nemzetgyűlésbe. Ennek megfelelően népi kapitalizmust igényelt, alacsonyabb adókkal, csökkenő állami beavatkozással és visszaszorított bürokráciával, neoliberális gazdaságfelfogása azonban az 1990-es évektől a protekcionizmus irányába mozdult el, ami egyben a globalizáció kritikáját és a jóléti társadalom elfogadását is jelentette. 2011-től, Marine Le Pen pártelnökké választásától a Nemzeti Front fokozatosan középre húzódott; „néppártosodása” keretében feladta rasszizmusát és antiszemitizmusát, s hitet tett a világi, demokratikus köztársaság eszméje mellett, bevándorlás- és iszlámellenességét azonban megőrizte, sőt a korábbi időszakoknál is erőteljesebben politikai irányvonalának középpontjába állította. Csaknem félévszázados története során egyébként a Nemzeti Frontot sem kerülték el a szakadások; először, még 1974-ben, a belső ellenzék Új Erők Pártja néven vált ki e formációból, majd 1999-ben azok távoztak, akik taktikai szövetséget akartak kötni a mérsékelt jobboldallal, megalapítva a Nemzeti Republikánus Mozgalmat.(10)
Még erőteljesebben kötődtek kezdetben a hagyományos szélsőjobboldali tradíciókhoz a Svéd Demokraták; e formáció ugyanis gyökereit részben a hazai fasizmusban találta meg, s bár az 1990-es évek közepétől elhatárolódott a fehér felsőbbrendűséget hirdető rasszizmustól, modernebbnek tűnő bevándorlás- és iszlámellenessége mellett egyes vezető személyiségei a fajelmélettel sem szakítottak igazán. Az 1964-ben létrejött Német Nemzeti Demokrata Párt és az 1980-ban megszerveződött, majd 1993-ban pártként elismert görög Arany Hajnal viszont jelenleg is a politikai spektrum radikális jobboldalának a szélén helyezkedik el. Mindkét alakzat lényegében nyíltan vállalja a náci eszméket, sőt az utóbbi átfogó határrevíziót is követel, programjába foglalva Nagy-Görögország megteremtését.(11)
Kivételesen, szakadásokon és szervezeti átalakuláson keresztül idegenellenes és euroszkeptikus radikális jobboldali párt centrista jellegű agráralakzatból is kifejlődhetett. Ilyen előzményekkel rendelkezik a Finnek Pártja, melynek de facto elődje, a Finn Vidéki Párt 1959-ben szakadt ki az akkor kormányzó Centrum Pártból, eredetileg kisgazda néven. E formáció, melyből 1972-ben vált ki a rövid ideig működő Finn Népi Egység Pártja, 1995-ös választási kudarca után feloszlott, egyetlen parlamenti képviselője pedig még abban az évben megalapította az Igazi Finneket. Sajátos eredetének megfelelően az új alakzat baloldali, a progresszív adózást és a jóléti államot támogató gazdaságpolitikai programját konzervatív társadalmi értékekkel, szociokulturális autoritariánizmussal és etnikai nacionalizmussal kapcsolja össze, s ezért egyfelől a legbaloldalibb nem-szocialista pártnak, másfelől viszont jobboldali radikális formációnak tekintik. 2017 júniusában aztán a nevét időközben Finnekre változtató alakzat is kettészakadt; parlamenti képviselőinek csaknem fele Új Alternatíva néven önálló frakciót hozott létre, amely mögött rövidesen párt is megjelenhet.(12)
A mérsékeltebb új jobboldali pártok elsősorban Belgiumban és Olaszországban jelentek meg, részben nem függetlenül attól, hogy e két államban a regionális feszültségek már viszonylag hosszú ideje szeparatista törekvéseket is megalapoznak. Belgiumban a nyelvi-etnikai ellentét a II. világháborút követően először a flamand Népi Unió, majd vallon regionális formációk létrejöttéhez vezetett, e szerveződések azonban még a mainstream politikai erőktől kevéssé eltérő irányvonalat képviseltek, melyek egyébként 1968-1978 között e törésvonal mentén kettészakadtak. Az 1970-es évek végén a Népi Unióból kivált Flamand Blokk viszont kezdettől fogva szélsőjobboldali alakzatnak minősült, 1983-ban pedig francia mintára megalakult a vallon Nemzeti Front is. Mérsékeltebb, ám a hagyományos jobboldali formációktól eltérő jellegű pártnak a Népi Unió jobbszárnyából 2001-ben megszerveződött Új Flamand Szövetséget tekinthetjük, mely távlati célját egy demokratikus európai konföderációban működő Flamand Köztársaság megteremtésében jelölte meg. E formáció a politikai spektrumban az egykori Népi Unió és a feloszlatott Blokk utódszervezete, a Flamand Érdek között helyezkedik el, önmagát konzervatívként és nacionalistaként definiálja, miközben gazdaságpolitikájában liberális, környezetpolitikájában pedig zöld irányvonalat képvisel. Pozíciója rövid időn belül megszilárdult, amihez a flamand kereszténydemokratákkal kötött átmeneti választási szövetség is hozzájárult, mostanra pedig az országrész legerősebb pártjává vált.(13)
Szintén regionális alapon szerveződött meg, különféle helyi formációk bázisán, 1989-ben szövetségként, majd 1991-ben önálló pártként az Északi Liga, mely Olaszország föderatív állammá történő átalakítását követeli, sőt 1996-tól néhány évig egy új ország, az Itália északi területeit összefogó Padánia megteremtésére törekedett. Ennek megfelelően nemcsak az idegeneket és a bevándorlókat utasítja el, hanem Olaszország középső és déli régióinak lakosságát is negatívan ítéli meg, vagyis etnocentrizmusát a nemzetállamon belül is érvényesíti. Igazán tipikus új jobboldali erőnek azonban a Silvio Berlusconi által 1993-ban létrehozott és 2009-ben a Szabadság Népébe beolvasztott, majd 2013-ban újjászervezett Forza Italiat tekinthetjük, mely a kereszténydemokrácia széthullása nyomán kialakult vákuumot töltötte be. E formáció a konzervatív liberalizmus, a politikai katolicizmus és a klasszikus, amerikai és francia populizmus elemeit ötvözi, s emellett egy jelentős szociáldemokrata kisebbséget is magába foglal.(14) Megalakulása egyébként kezdetét jelentette annak a folyamatnak, mely az elmúlt csaknem negyedszázadban az olasz pártrendszer gyökeres átalakulásához és új párttípusok létrejöttéhez vezetett.(15)
Az eddig nem említett kelet-közép-európai térségben a rendszerváltás folyamatában s azt követően létrejött radikális jobboldali pártok jórészt a tradicionális keresztény nemzeti ideológiához, s esetenként az azokat képviselő egykori formációkhoz kötődtek. Lengyelországban a még 1979-ben megszerveződött Független Lengyelország Konföderációja Josef Pilsudski szanációs mozgalmát tekintette mintának s következetesen annak nacionalista, autoritárius irányvonalát követte 2004-ben történt feloszlásáig. Szintén II. világháború előtti alakzatok, a marsallal amúgy szembenálló Nemzeti Demokrácia és a Lengyel Kereszténydemokrata Párt hagyományait vállalta az 1989-ben alapított Keresztény Nemzeti Unió, mely a Szolidaritás jobbszárnyából fejlődött ki, 2010-es megszűnéséig azonban önállóan egyetlen alkalommal, 1993-ban indult parlamenti választáson. Hasonló irányvonalat képviselt a Lengyel Családok Ligája is, mely 2001-ben a Nemzeti Demokrata Párt, a Nemzeti Párt és néhány más szervezet egyesülésével jött létre. E három, jelenleg már nem működő formációval szemben a 2015-ben megalakult Kukiz’15 politikáját nem a múltba forduló keresztény nemzeti ideológiára alapozza, hanem a nyugat- és észak-európai radikális jobboldali pártokkal egyezően nacionalizmusát konzervatív liberális gazdaságfelfogással kapcsolja össze. Pozíciója ugyanakkor nem szilárdult meg; parlamenti frakciójából távozó képviselői 2016-ban Szabadság és Szolidaritás néven új alakzatot szerveztek, 2017-ben kilépett politikusai pedig a Republikánusok társulatának szejmbeli képviseletét vállalják.(16)
Még erőteljesebben a múltra támaszkodik az 1989-ben, a rendszerváltás folyamatának kezdetén létrehozott Szlovák Nemzeti Párt, melynek azonos nevű előde 1871-1938 között, az Osztrák-Magyar Monarchia és az I. Csehszlovák Köztársaság időszakában működött, s önállósága oly módon szűnt meg, hogy beolvadt Hlinka Szlovák Nemzeti Pártjába. Az agrárizmust, csehszlovákizmust és politikai katolicizmust képviselő egykori formáció tradíciói közül az újjászervezett alakzat elsősorban a vallási alapú nacionalizmust vállalja s ezen ideológia bázisán jelenleg is meghatározó szerepet játszik az új szlovák állam politikai rendszerében. Korábban szélsőségesnek tartott irányvonala az elmúlt években mérsékeltebbé vált, megítélésének megváltozásához ugyanakkor az is hozzájárulhatott, hogy a 2010-ben megalakult Mi Szlovákiánk Néppárt nyíltan a fasiszta szlovák állam vezetője, Josef Tiso eszmei örökségére építi politikáját. Ez utóbbi formációt mindenekelőtt a romaellenesség jellemzi, s emellett programjában a bevándorlás korlátozása és a keresztény erkölcsiség védelme is központi helyet foglal el. Szélsőséges nacionalizmusa abban is megnyilvánul, hogy Szlovákia kilépését követeli az EU-ból, az Európai Monetáris Unióból, valamint a NATO-ból. Politikai irányvonalát, részben történelmi mintakövetése alapján, sokan fasisztának, sőt neonácinak tekintik, olyan jellegűnek, mely a radikális jobboldal szélén helyezkedik el.(17)
Az erőteljesen szekularizált Csehországban viszont kizárólag modernebb szélsőjobboldali pártok működnek. Még 1989 végén jött létre a Koalíció a Köztársaságért-Csehszlovák Republikánus Párt, mely szervezeti átalakulások sorozatán ment keresztül, ám kezdetektől fogva következetesen képviseli roma-, bevándorlás- és németellenes álláspontját s emellett követeli az EU-ból és a NATO-ból való kilépést. Szintén bevándorlásellenes és euroszkeptikus a 2015-ben megalakult Szabadság és Közvetlen Demokrácia is, mely a Közvetlen Demokrácia Hajnala nevű, hasonló jellegű szerveződésből vált ki. A történelem szokásos iróniájaként mindkét cseh nacionalista párt élén a japán bevándorló Tomio Okamura áll(t), jelezve, hogy a nemzeti elkötelezettség teljesen elszakadhat az etnikai eredettől. A cseh szélsőjobboldali pártok egyébként konzervatív liberális gazdaságpolitikát igényelnek, akárcsak a hasonló jellegű nyugat- és észak-európai formációk többsége.(18)
A rendszerváltást követően Bulgáriában is megjelent a hagyományos szélsőjobboldal. 1991-ben kulturális intézményként újjászerveződött, majd 1999-ben párttá alakult át a Belső Macedon Forradalmi Szervezet (IMRO)-Bolgár Nemzeti Mozgalom, melynek jogelődje a XIX. század végén jött létre, 1903-ban kirobbantotta a sikertelen törökellenes macedon felkelést, 1923-ban pedig részt vett a bolgár agrárdemokrata Sztambolijszkij-kormány megbuktatásában. Új szélsőjobboldali formációként aztán 2005-ben megalakult az Ataka, mely elsődlegesen törökellenes programjában elutasítja a nemzeti és vallási változatosságot, a bolgár orthodoxia államegyházzá nyilvánítását követeli, s be akarja vonni a törvényhozási és a kormányzati döntések meghozatalába. Tradicionális vallási-etnikai fundamentalizmusa, mely a nemzeti tőke érdekeinek képviseletét is magába foglalja, a jóléti állam támogatásával egészül ki. Az Ataka az uniós átlagnak megfelelő minimál bért követel, arra hivatkozva, hogy a bolgár életszínvonal messze elmarad az európai szinttől, elutasítja az IMF és a Világbank diktátumait, s költségvetési politikájában az állampolgárokat kívánja preferálni a menedzserelittel és az állami bürokráciával szemben. Harmadik szélsőjobboldali formációként 2011-ben létrejött a Nemzeti Front Bulgária Megmentéséért, mely 2014-ben választási szövetséget kötött az IMRO-val, 2017-ben pedig már, Egyesült Hazafiak elnevezéssel, az Atakával is, ami arra utal, hogy önállóan egyik szerveződés sem rendelkezik jelentős társadalmi bázissal. Közben, 2014-ben egy hasonló jellegű negyedik politikai erő is megjelent, a Bulgária Cenzura Nélkül, mely győzelme esetén azt ígérte, hogy referendumot tart számos kérdésről, köztük a monarchia visszaállításáról.(19)
Rövid áttekintésünk azt mutatja, hogy Kelet-Közép-Európa kivételével új jobb- és szélsőjobboldali pártok először az 1970-es évek elején, az állammonopolkapitalizmusból a globalizált liberálkapitalizmusba való átmenet időszakában jelentek meg. E döntő horderejű változás két okból is ilyen jellegű formációk kialakulásához vezetett. Egyfelől a viszonylag magas adót fizető társadalmi csoportok, mindenekelőtt a kisburzsoázia és a kispolgárság, pénzügyi terheik csökkentése érdekében szembefordultak a jóléti állammal, követelve annak (részleges) leépítését és a gazdasági szférába történő kormányzati beavatkozás mérséklését. Másfelől éppen a megszorító intézkedések, a gazdaságpolitikában túlsúlyra jutó neoliberalizmus hatására megkezdődött a mainstream formációkból történő kiábrándulás, ami különösen a mérsékelt baloldalt támogató fizikai munkások szavazói viselkedését befolyásolta. A jobbraforduláshoz a kelet-közép-európai államszocialista rendszerek válsága, majd felszámolása is hozzájárult, hiteltelenítve a szociáldemokráciát is, melynek vezetői tévesen állították, hogy a “kommunizmus” bukása nem jelentette a kapitalizmus, illetőleg a különféle jobboldali irányzatok győzelmét. E rendszerváltások nyomán ugyanis a status quo-val való elégedetlenség mindinkább nacionalista formában nyilvánult meg, s ennek következtében a korábbinál nagyobb arányú munkanélküliség még az iszlám terrorizmus megjelenése előtt a bevándorlásellenesség felerősödését idézte elő. A 2008-2009-es nemzetközi pénzügyi és adósságválság, melyre az unió és a tagállami kormányok radikális megszorító politikával, a jóléti intézményrendszerek újabb leépítési hullámával reagáltak, számos országban felgyorsította a jobbratolódás folyamatát. A 2010-es években aztán a menekültek robbanásszerűen növekvő száma és az állandósuló iszlám terrorizmus tovább fokozta a xenofóbiát, helyzetbe hozva mindazon pártokat, melyek az európai keresztény értékek védelmét állítják politikájuk középpontjába. Hasonló következményekkel jár az ún. szuverenitástranszfer, az európai integráció elmélyítésére irányuló törekvés is, mely az unió szigorú fiskális politikájával és a menekültválságra való felkészülés elmaradásával együtt növeli az euroszkepticizmust, kiélezve a „föderalisták” és a „nemzeti identitáspártiak” ellentétét.(20)
Kelet-Közép-Európa államainak többségében viszont, mint előbb már említettük, a polgári társadalom visszaállításának folyamatában, illetőleg azt követően jelentek meg olyan formációk, melyek a múlt folytatását, a történelmi kontinuitás megteremtését tűzték ki célul. Jóval később a remélt felzárkózás elmaradása, majd a 2008-2009-es válság, illetőleg a menekülthullám új szélsőjobboldali alakzatok létrejöttét idézte elő, melyek általában már modernebb elveket vallanak, közeledve az uniós centrumországok szélsőjobboldali ideológiáihoz. Ugyanakkor a térség államainak egy részében a magukat jobbközép irányzatúnak valló pártok olyan politikai irányvonalat követnek, mely nem áll távol a jobboldali radikalizmustól.
A szélsőjobboldali, illetőleg új jobboldali pártok támogatottságának alakulásában a 2010-es évekig általános tendenciákkal alig vagy egyáltalán nem találkozhatunk, s ez még az egymáshoz oly közelálló formációk esetében is igaz, mint az egyaránt liberális eredetű dán és norvég Haladás Párt. Az előbbi a megalakulását követő évben, 1973-ban lebonyolított választáson a voksok 15,89 %-ával a második helyet szerezte meg, jelentős mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy ekkor a szavazók 40 %-a váltott formációt és 27 %-uk támogatott új politikai erőt. Mogens Glistrup adózásellenes alakzata azonban ezt az eredményt nem tudta megismételni; 1977-ben 14,61 %-os részesedéssel ugyan megint a rangsor második helyét foglalta el, 1981-től viszont híveinek aránya mindig 10 % alatt maradt, s az 1995-ös szakadás után befolyását fokozatosan elvesztve, a politikai közélet jelentéktelen szereplője lett. A belőle kivált Dán Néppárt ugyanakkor ellentétes utat járt be. 1998-ban, 7,41 %-os teljesítménnyel még csak az ötödik helyen végzett, 2001 és 2011 között azonban már a harmadik legerősebb formációvá vált, 2015-ben pedig 21,08 %-os szavazati részesedésével a második helyre került, s azóta kívülről támogatja a kisebbségi liberális Venstre kormányt.(21)
A norvég Anders Lange, majd Haladás Párt viszont kezdetben szűk bázissal rendelkezett, sőt 1977-ben átmenetileg ki is esett a törvényhozásból. Áttörést 1985 után ért el, amikor programját a bevándorláspolitika szigorításának követelésével egészítette ki, s e lépésével lényegében idegenellenes, radikális jobboldali formációvá alakult át. Felemelkedéséhez az is hozzájárult, hogy 1986-ban megbuktatta a benzinjárulék növelését javasló, amúgy hozzá ideológiailag közel álló konzervatív kormányt, minimális számú, két képviselőjével is bizonyítva manőverező képességét. E fejlemények hatására 1989-ben a négy évvel korábbi 3,72 %-ról 13,04 %-ra nőtt híveinek aránya, s egy átmeneti visszaesés után, 1997-ben 15,30 %-os szavazati részesedésével a második legerősebb párttá vált. Ezt követően a támogatottsági rangsorban mindig a második-harmadik helyet foglalta el, bázisának terjedelme pedig 2005-ben 22,06 %-ra, míg 2009-ben 22,59 %-ra emelkedett. További erősödéséhez az is hozzájárulhatott, hogy a 2005-os voksolás előtt ismét éreztette erejét a jobboldalon, bejelentve, hogy a polgári erők győzelme esetén sem hajlandó támogatni Bondeviket, a hivatalban levő keresztény néppárti miniszterelnököt. A 2010-es években azonban híveinek aránya érzékelhetően csökkent, nem függetlenül attól, hogy a neonáci tömeggyilkos, Anders Behring Breivik egy ideig e formáció tagja volt. A Haladás Párt 2013-ban a voksok 15,35, 2017-ben pedig 15,19 %-át nyerte el, csaknem visszaesve az ezredforduló körüli népszerűségi szintjére, ám mindkét választás után bekerült a Høyre által vezetett jobboldali koalíciós kormányba.(22)
Hollandiában a szélsőjobboldali formációk az ezredfordulóig jelentéktelenek maradtak, 2002-ben azonban az Élhető Hollandiából az évben kivált iszlámellenes Pim Fortuyn Listája váratlanul kiugró, 17,00 %-os szavazati részesedésével a pártok rangsorában a második helyen végzett, amihez alapítójának a voksolás előtt kilenc nappal történő meggyilkolása is hozzájárult. Sikeres szereplése nyomán a párt belépett a Kereszténydemokrata Tömörülés által vezetett koalíciós kormányba, melyből azonban még októberben kivált, előrehozott választást kényszerítve ki. A 2003 januárjában lebonyolított voksoláson a Pim Fortuyn Lista már csak a szavazatok 5,70 %-át nyerte el, s azt követően bázisa lényegében széthullott, ami végül is 2008-ban korábban már említett feloszlásához vezetett. Helyét 2006-tól a politikai spektrum jobbszélén a Szabadságpárt foglalta el, mely megalakulásának évében a voksok 5,89 %-át szerezte meg. Legjobb eredményét e formáció 2010-ben érte el, amikor 15,45 %-os szavazati részesedésével 24 képviselőt küldhetett a második kamarába, majd kívülről támogatta a liberálisok által vezetett jobbközép kormányt. 2012-ben azonban megvonta támogatását a kabinettől, s az emiatt lebonyolított előrehozott választáson hívei több mint egyharmadát elvesztette, ám 10,08 %-os teljesítményével mégis befolyásos politikai szereplő maradt. A 2017-es választás előtt úgy tűnt, hogy a menekültválság és a fokozódó iszlám terrorizmus hatására a Szabadságpárt végezhet az első helyen, 13,06 %-os támogatottságával azonban épphogy megszerezte a második helyet. Mind voksainak számát, mind szavazatarányát tekintve eredménye elmaradt a 2010-es csúcsponttól, s emellett a Kereszténydemokrata Tömörülés, a Demokraták’66 és a Zöld Baloldal is több új támogatót szerzett e formációnál, jelezve, hogy Hollandia széttöredezett politikai struktúrájában a radikális jobboldal térnyerése napjainkban is jelentős korlátokba ütközik.(23)
A liberális irányvonaltól a szélsőjobb felé történő elmozdulás az Osztrák Szabadságpárt esetében is a szavazótábor jelentős mértékű kiszélesedésével járt együtt. 1983-ban e formáció csupán a voksok 4,98 %-át nyerte el, közvetlenül a fordulat után, 1986-ban viszont híveinek számát csaknem megkétszerezve már 9,73 %-os támogatottsággal rendelkezett. Felfelé ívelő korszaka igazán ezt követően bontakozott ki; 1990-ben a szavazatok 16,64 , 1994-ben pedig 22,50 %-át szerezte meg, s egy évvel későbbi minimális visszaesése után 1999-ben 26,91 %-os részesedésével és második helyezésével történelmi csúcspontjához érkezett. E kiemelkedő teljesítmény alapozta meg a néppárti-szabadságpárti koalíciós kormány megalakulását, amely azonban 2002-ben felbomlott. Az előrehozott választáson a Szabadságpárt, híveinek csaknem kétharmadát elvesztve, a voksok mindössze 10,01 %-át szerezte meg, ám ismét koalíciós megállapodást kötött addigi partnerével. 2005-ben aztán a politikai fordulat végrehajtója és a formáció lényegében egyszemélyi vezetője, Jörg Haider Szövetség Ausztria Jövőjéért néven új radikális jobboldali alakzatot hozott létre, mely az anyapárt 11,04 %-os eredményével szemben mindössze 4,11 %-os szavazati részesedést ért el a 2006 évi voksoláson. 2008-ban viszont a szélsőjobboldal ismét felszálló ágba került; az ekkor lebonyolított előrehozott választáson a Szabadságpárt a voksok 17,54, a belőle kivált formáció pedig 10,70 %-át nyerte el, s 28,24 %-os együttes támogatottságuk ezen irányvonal legkiemelkedőbb teljesítményét jelentette. 2013-ban az előbbi alakzat tábora tovább erősödött, a Szövetség Ausztria Jövőjéért viszont szavazóinak csaknem 70 %-át elvesztette, s így a szélsőjobboldali pólus híveinek aránya 24,04 %-ra mérséklődött. Az Ausztriát is elérő menekülthullám aztán döntő szerepet játszott abban, hogy a Szabadságpárt köztársasági elnökjelöltje, Norbert Hofer 2016-ban megnyerte a választás első fordulóját, a második körben azonban alulmaradt a zöldpárti Alexander Van der Bellennel szemben, s az alkotmánybíróság döntése nyomán megismételt voksoláson is vereséget szenvedett. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy a 2017-es előrehozott parlamenti választáson a szélsőjobboldali formáció győzhet, ám a Néppárt új vezetője, Sebastian Kurz a kampányban a menekültellenes politikai irányvonal élére állt, s így pártja a korábbi várakozásokkal ellentétben az első helyen végzett. A Szabadságpártot egyébként a szociáldemokraták is megelőzték, a 25,97 %-os szavazati részesedést elért radikális jobboldali alakzat azonban mégis meghatározó erővé vált, mivel a Néppárttal folytatott koalíciós tárgyalások eredményeként belépett az új kormányba.(24)
Hullámzott a francia Nemzeti Front támogatottsága is. A megalakulását követő első évtizedben e formáció híveinek aránya a 0,5 %-ot sem érte el, az 1986-os nemzetgyűlési voksoláson azonban szavazati részesedése 9,80 %-ra ugrott, amit feltehetően a demokratikus szocializmus megteremtésének kudarca, s ezzel összefüggésben a szocialista vezetésű kabinet neoliberális gazdaságpolitikai fordulata magyaráz. A következő, 1988 évi előrehozott választáson bázisának terjedelme változatlan maradt, 1993-ban, újabb öt esztendős baloldali kormányzás után viszont 12,72 %-ra, 1997-ben pedig 15,24 %-ra emelkedett. E mérsékelt növekedés után a Nemzeti Front átmenetileg leszálló ágba került, amihez paradox módon Jean-Marie Le Pen 2002-es elnökválasztási sikere is hozzájárult. A szélsőjobboldali pártvezér ugyanis, csekély mértékben megelőzve az akkori szocialista miniszterelnököt, Lionel Jospint, bekerült a második fordulóba, melyben aztán a köztársaság védelmének jelszavával Jacques Chiracot támogató jobbközép és baloldali erőktől súlyos vereséget szenvedett. Ennek hatására a nemzetgyűlési választáson a Nemzeti Front támogatottsága 11,34 %-ra esett vissza, 2007-ben pedig 4,29 %-os szavazati részesedésével 1986-os teljesítményét sem közelítette meg, amit részben az akkor elnökké választott Nicolas Sarkozy bevándorlásellenes politikai irányvonala idézett elő. A 2012-es elnökválasztáson viszont a párt híveinek aránya 17,90, a parlamentin pedig 13,60 % volt, vagyis a jobbközép pólushoz átvándorolt szavazóinak nagy részét visszanyerte. A 2015-ös párizsi iszlamista terrorakciók és a szocialisták sikertelen gazdaságpolitikája miatt úgy tűnt, hogy a Nemzeti Front rendkívüli mértékben megerősödhet a 2017-es voksolásokon, s a formáció elnökjelöltje, a középre húzódás politikáját képviselő Marine Le Pen be is került a második fordulóban, melyben aztán 33,90 %-os szavazati részesedésével alul maradt a jobb- és a balközép megosztottságát áthidalni akaró Lendületben a Köztársaság vezetőjével, Emmanuel Macronnal szemben. Az elnökválasztási kudarc, akárcsak 2002-ben, egyértelműen éreztette hatását a nemzetgyűlési voksoláson, melyen a párt 13,20 %-os teljesítményével ugyan megszerezte a harmadik helyet, ám valamelyest még 2012-es szavazati részesedésétől is elmaradt. Franciaországban valószínűleg azért nem következett be radikális jobboldali áttörés, mert az új, 2016-ban létrehozott centrista formáció vonzotta magához a hagyományos politikai erőkből kiábrándult választókat, melyek egyébként súlyos vereséget szenvedtek.(25)
Sajátosan alakult a Finnek Pártjának támogatottsága is. E formáció a megalakulását követő másfél évtizedben rendkívül szűk társadalmi bázissal rendelkezett, 2011-ben viszont híveinek aránya, feltehetően a nemzetközi pénzügyi és adósságválság hatására is, 19,00 %-ra ugrott, s ezzel az eredménnyel a rangsor harmadik helyét foglalta el. 2015-ben szavazati részesedése ugyan valamelyest csökkent, 17,65 %-os teljesítményével azonban megőrizte pozícióját, sőt mandátumszámát tekintve a második helyezett Nemzeti Koalíciós Pártot is megelőzte.(26)
Egyenes vonalú, egyértelmű erősödéssel csupán a Svéd Demokraták, illetőleg az Alternatíva Németországért esetében találkozhatunk. Az előbbi, 1988-ban létrejött formáció ebben az évben mindössze 1118 voksot kapott, s híveinek aránya, fokozatos növekedés után, először 2002-ben lépte túl az 1 %-ot. Kezdeti gyenge szereplését részben az magyarázza, hogy az 1990-es évek első felében a szélsőjobboldallal rokonszenvező, döntő többségükben idegenellenes szavazók inkább az Új Demokráciát preferálták, mely 6,73 %-os eredményével 1991-ben be is jutott a törvényhozásba. 2002-t követően viszont a Svéd Demokraták támogatottsága viszonylag gyors ütemben növekedett; 2006-ben a voksok 2,93, 2010-ben 5,70, 2014-ben pedig 12,86 %-át szerezték meg, s ez utóbbi teljesítményükkel a harmadik legerősebb formációvá váltak. A 2017-es közvéleménykutatási adatok szerint a radikális jobboldali alakzat tovább erősödött; híveinek 17,3 %-os átlagos arányával azonban még nem tudja megelőzni a két hagyományos nagy pártot, a szociáldemokratákat és a mérsékeltnek nevezett konzervatívokat.(27)
A 2012-ben megalakult Alternatíva Németországért a következő évben lebonyolított választáson a voksok 4,70 %-át nyerte el, s így nem jutott be a parlamentbe. 2017-ben viszont, alapvetően a Németországot különösen érintő menekültválság következtében a párt támogatottsága 12,64 %-ra ugrott, s ezzel az eredménnyel a norvég Haladás Párthoz, az Osztrák Szabadságpárthoz, a francia Nemzeti Fronthoz és a Svéd Demokratákhoz hasonlóan a formációk rangsorában a harmadik helyet foglalja el. Híveinek aránya az egykori NDK területén jóval meghaladja az országos átlagot, Berlin kivételével, ahol a mandátumokat szerzett politikai erők közül az Alternatíva Németországért csak a szabaddemokratákat előzte meg.(28)
Ezzel szemben a kelet-közép-európai térség általunk áttekintett egykori államszocialista országaiban, a szélsőjobboldali beállítottságú választók viszonylag magas száma ellenére az önállóan induló radikális alakzatok teljesítménye csak kivételesen haladta meg a 10 %-ot. Ilyen bázissal rendelkezett 1990-ben, illetőleg 2006-ben a Szlovák Nemzeti Párt, 2017 őszén a cseh Szabadság és Közvetlen Demokrácia, a tanulmányunkban nem érintett Magyarországon pedig 2010-ben és 2014-ben a Jobbik, utóbbi alkalommal 20,69 %-os belföldi szavazati aránnyal. Bulgáriában a 2013-as, majd az előrehozott 2014-es voksoláson a szélsőjobboldali formációk együttesen 12,89, illetőleg 17,50 %-os támogatottságot élveztek, 2017 márciusában viszont az Egyesült Hazafiak elnevezéssel induló hárompárti koalíció a voksok mindössze 9,07 %-át nyerte el, ám ez az eredmény is elegendőnek bizonyult a harmadik hely eléréséhez. E viszonylag gyenge teljesítményeket jórészt az magyarázza, hogy a térség államainak többségében a sikeres jobbközép formációk, mint például a lengyel Jog és Igazságosság, vagy a Fidesz-KDNP szövetség, politikai irányvonalában számos radikális jobboldali követelés is megjelent. Szlovákiában a jelenleg kormányzó szociáldemokraták mérsékeltebb nacionalizmusa is korlátozta a szélsőjobboldali alakzatok térnyerését.(29)
A választási eredmények különösen a 2010-es években mutatják a jobboldali radikális alakzatok előretörését. Mindazonáltal 2012-2017 között, az unió 28 tagállamában és Norvégiában lebonyolított legutóbbi parlamenti voksolások még a mainstream formációk meghatározó szerepét jelzik. Ebben az időszakban 11 kereszténydemokrata, hét-hét liberális és szociáldemokrata, valamint egy-egy konzervatív, új jobboldali, radikális baloldali és proteszt párt nyert választást. 29 parlamenti voksolás közül tehát 27-ben valamelyik mainstream politikai erő került a rangsor első helyére, radikális jobboldali alakzat pedig sehol sem győzött. Egyes elemzői és politikusi várakozásokkal ellentétben 2017 sem bizonyult a „lázadás évének”; az ekkor lebonyolított kilenc választás közül ugyanis három-háromban a kereszténydemokraták és a liberálisok, kettőben a szociáldemokraták, egyben pedig a konzervatívok szerezték meg a legtöbb voksot. A máltai Munkáspárt és a brit konzervatívok kivételével azonban egyetlen győztes sem nyerte el a szavazatok legalább egyharmadát, s a politikai struktúrák átalakulását az is jelzi, hogy két első helyen végzett centrista formáció, a cseh ANO 2011 és a francia Lendületben a Köztársaság csupán hat, illetőleg egy évvel korábban jött létre. Ez utóbbiak megalakulása és gyors sikere tulajdonképpen a hagyományos pártszerkezet felbomlásának kezdetét is jelentheti, vagyis e két állam követheti e téren Olaszországot, ahol a folyamat lényegében már lezajlott.(30)
A győztes formációk viszonylag alacsonyabb támogatottsága egyben azt is mutatja, hogy a második-harmadik helyen végzett radikális jobboldali pártok napjainkban sem rendelkeznek igazán széles társadalmi bázissal. 2013-2017 között, mint ez rövid áttekintésünkből is kitűnik, csupán az Osztrák Szabadságpárt és a Dán Néppárt híveinek aránya lépte túl a 20 %-ot, vagyis e formációknak a rangsorban elfoglalt kiemelkedő pozícióját részben a politikai struktúra növekvő töredezettsége is magyarázza. Egyes pártok, mint például a Svéd Demokraták esetében a szavazótábor bővülésének dinamikája azt jelzi, hogy azok a következő választáso(ko)n szintén a szimbolikus 20 %-os határ fölé kerülhetnek, s akár országuk legerősebb alakzatává válhatnak. E lehetséges változás mellett különös figyelmet érdemel az a tény is, hogy e politikai szervezetek megerősödése elsősorban a legfejlettebb nyugati és északi országokat jellemzi, ami arra utal, hogy a radikális jobboldali erők felemelkedéséhez az ún. jóléti sovinizmus is hozzájárulhat. Közben az elmúlt években bevándorlás- és iszlámellenes pártok olyan országokban is megjelentek, melyekben korábban egyáltalán nem léteztek.(31)
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az európai pártrendszerek viszonylag lassú, ám megállíthatatlannak tűnő átalakulási folyamatában két irányzat juthat a közeljövőben meghatározó szerephez. Az egyik a tanulmányunkban tárgyalt, a nemzeti homogenitást és szuverenitást esetenként vallási alapon is középpontba állító jobboldali radikalizmus, a másik pedig a mainstream pártcsaládokat egyetlen szervezetben vagy tartós nagykoalícióban összefogó, az európai integráció elmélyítésére törekvő centrizmus. E formációk, illetőleg pártszövetségek tulajdonképpen a nemzeti és a globális kapitalizmus objektív, megkerülhetetlen ellentétét képezik le, ami a politikai szférában a nemzetállam és a föderatív Európa (Európai Egyesült Államok) konfliktusaként jelenik meg.
*E tanulmány a 2017. november 17-i konferencián elhangzott előadás szerkesztett és bővített változata.
Lábjegyzet:
(1) A populista korszellem kategóriát először Cas Mudde holland politológus használta 2004-ben megjelent azonos című tanulmányában. Idézi Antal Attila: A populista demokrácia természete Realizmus és utópia határán Napvilág Kiadó 2017. 15.; 36-37.old.
(2) Részletesebben lásd Bozóki András: Vázlat három populizmusról: Egyesült Államok, Argentína és Magyarország Politikatudományi Szemle 1994. évi 3. szám 36-37.old. Tanulmányában a szerző felteszi azt a kérdést, hogy „Mik voltak az amerikai populizmusnak, ennek a főként rurális mozgalomnak a gyökerei?” Amerikai szerzőket idézve jelzi, hogy „A történészek némelyike egészen a pionír időkig megy vissza, és a populizmust a végek társadalmának (frontier society) kiágazásaként értékeli… Mások úgy vélik, hogy a populizmus nem a vadnyugati első telepesek tapasztalataihoz, hanem a 19. századi vállalkozói radikalizmushoz kapcsolódik… E szerint a vállalkozói radikalizmus a versenyszellemtől áthatott, individualista tőkésgazdaságban a puszta túlélésért küzdő farmerkereskedők eszmei közös nevezője volt a tradicionális amerikai agrármítosszal szembeni harcban…” Bozóki András uo. 37.old.
(3) Lásd: https://en.m.wikipedia.org/wiki/Pierre_Poujade
(4) Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Farmers’_Party Netherlands
(5) Bozóki András szerint „Bár vannak olyan elemzések, amelyek élesen elválasztják egymástól a jobboldali és baloldali populizmusokat…, a populizmusra mindenekelőtt e dichotómia tagadása, a baloldaliság és jobboldaliság elemeinek keveredése jellemző. Még a dominánsan baloldali populista érvelésben is föllelhetők a nemzetre hivatkozások, csakúgy, mint a dominánsan jobboldali populista retorikában a szociális szempontok.” Bozóki András: uo. 51.old. Ezt a megközelítést tulajdonképpen a jobboldali és a baloldali populizmust megkülönböztető Antal Attila is hallgatólagosan elismeri, amikor a neopopulizmus kategóriát használja. „Úgy vélem, hogy a neoliberális globalizáció és annak káros hatásai új típusú populizmust teremtettek, ezt nevezem itt neopopulizmusnak, amely alatt nem pusztán a történeti populizmustól különböző, korszakunkra jellemző populizmust értek, hanem mindazt a komplex jelentéshalmazt, amely a következőkben tárgyalandó hatások mentén és miatt formálódott.” Antal Attila: uo. 47.old.
(6) Michael Minkenbert elméletének ismertetését lásd Antal Attila: uo. 162-165.old.
(7) A dán Haladás Pártról és az abból kivált Dán Néppártról lásd Képes György: Dánia alkotmánytörténete a 13. század végétől napjainkig. Gondolat Kiadó Budapest 2009. 175-176.; 178. old. A norvég Haladás Pártról Polgár Tamás készített részletes tanulmányt, mely e formáció önmeghatározását is ismerteti. Ezen alakzat „alapvető értékeit, világnézetét összefoglaló »Elvi és cselekvési program«… preambulumában a következő önmeghatározás szerepel: »A Haladás Párt liberális (a hivatalos angol fordításban: »libertárius«) párt. A keresztény értékekből kiindulva Norvégia alkotmányára, a norvég és a nyugati hagyományokra és kulturális örökségre épít. A Haladás Párt elsődleges célkitűzése az adók, járulékok és az állami beavatkozás jelentős csökkentése.” Polgár Tamás: A Haladás Párt Norvégiában Politikatudományi Szemle 2007. évi 1. szám 79-80.old.
(8) A 2006 novemberi holland választás eredményeinek ismertetésekor a Szabadságpártot politikai ideológiája alapján konzervatív liberális formációnak nevezték. Lásd
http://www.kiesraad.nl/nl Overige Content/Bestanden/pdf thema/Poces-verbaal Tweede Kamer 2006.pdf
(9) Részletesebben lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Freedom Party of Austria
(10) Részletesebben lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/National Front(France)
(11) Az Arany Hajnal az 1990-es évek elején megfogalmazott programja szerint oly módon akarja megteremteni Nagy-Görögországot, hogy az állam területét Dél-Albániára (Észak-Epiruszra), a Macedón Köztársaságra, valamint Dél-Bulgáriára is kiterjeszti és végezetül Konstantinápolyt (Isztambult), illetőleg Nyugat-Anatóliát a Törökországgal vívandó háborúval visszahódítja. Lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Golden Dawn
(12) Lásd Fábián György-Kovács László Imre: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (1945-2002) Osiris Kiadó Budapest 2004 126.old.; https://en.m.wikipedia.org/wiki/Finns
(13) Az Új Flamant Szövetségről lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/New Flemish Alliance
(14) A Forza Italiaról lásd Szabó Tibor: A Forza Italia (Olaszország) Politikatudományi Szemle 2007. évi 1. szám. 45-64.old.; http://en.m.wikipedia.org/wiki/Forza Italia Ez utóbbi forrás szerint a párt „szociáldemokratái négy alfrakcióba szerveződtek: Mi Kék Reformerek, Szabad Alapítvány, Ifjú Itália és a Reformista Kezdeményezés Körei
(15) E folyamat egyik meghatározó jelentőségű állomása a tradicionális olasz szélsőjobboldal csaknem teljes eltűnése volt, mely oly módon zajlott le, hogy a még 1946-ban létrejött Olasz Szociális Mozgalom Nemzeti Szövetség néven jobbközép formációvá alakult át „Az 1994-ben ténylegesen is kormányra került jobboldali pártszövetség (Polo delle Libertá) egyik eleme már a Fini vezettte új néven megalakult párt, az Alleanza Nazionale (AN) volt. 1995 januárjában Fini a Fiuggiban megtartott országos kongresszuson elérte, hogy az MSI-Dm” (Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal) „mint párt csatlakozzék a választásokra létrehozott Nemzeti Szövetséghez (AN), s ezután e néven szerepeljen az olasz politikai palettán. Azok a meggyőződéses fasiszták, akik e változásokat nem kívánták elfogadni, új pártot alapítottak Movimento Sociale-Fiamma Tricolore néven…” Szabó Tibor: Szélsőjobboldali pártok Olaszországban Politikatudományi Szemle 2006. évi 1. szám 144.old. A szerző egyébként a kisebb szélsőjobboldali, részben fasiszta pártokat is bemutatja, melyek száma a 2000-es évek közepén hét volt. Lásd Szabó Tibor: uo. 150-155.old.
(16) Lásd http://en.m.wikipedia.org/wiki/Confederation of Independent Poland; Christian National Union; League of Polish Families; Kukiz’15
(17) Részletesebben lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Slovak National Party; Kotleba-People’s Party our Slovakia
(18) Lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Coalition for Republic-Republican Party of Czechoslovakia; Freedom and Direct Democracy; Dawn of Direct Democracy
(19) Lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Internal Macedonian Revolutionary Organization; IMRO-Bulgarian National Movement; Attach, National Front for Salvation of Bulgaria; United Patriots; Reload Bulgaria
(20) A szuverenitástranszferről részletesebben lásd Antal Attila: uo. 72-79.old.
(21) Képes György: uo. 176-177.old.; Jörgen Elkit: Denmark In: Dieter Nohlen-Philip Stöver (eds.): Elections in Europe A Data Handbook Nomos Verlagsgesellschaft Baden-Baden 2010 pp. 544-550.; https://en.wikipedia.org/wiki/Danish parliamentary election 2011;2015
(22) Polgár Tamás: uo. 76-78.; Charlotte Larsen Cadoret: Norway In: Dieter Nohlen-Philip Stöver (eds.): uo. pp. 1454-1457.; Marian Gallenkamp: Post Scriptum: Elections in 2009 In: Dieter Nohlen-Philip Stöver (eds.): uo.p. 2053.; https://en.wikipedia.org/wiki/Norvegian parliamentary election 2013.2017
(23) Rudy B.Andeweg, Josje Den Ridder and Galen A.Irwin: The Netherlands In: Dieter Nohlen-Philip Stöver (eds.): uo. pp. 1409-1411.; https.//en.wikipedia.org/wiki/Dutch general election 2010; 2012; 2017; https://en.m.wikipedia.org/wiki/Party for Freedom; Pim Fortuyn List
(24) Lásd Kurtán Sándor: A Szabadság Párt (Ausztria) Politikatudományi Szemle 2007. évi 1. szám 27-30.; 38.;40-41.old.; https://en.m.wikipedia.org/wiki/Freedom Party of Austria; Austrian legislative election 2008; 2013; 2017 Ez utóbbi forrás adataiból egyébként az is kitűnik, hogy a Szövetség Ausztria Jövőjéért nem indult a 2017 őszi parlamenti választáson.
(25) Lásd https.//en.m.wikipedia.org/wiki/National Front (France)
(26) Lásd https://en.wikipedia.org/wiki/Finns
(27) Lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Sweden Democrats; Swedish general election 2018
(28) Lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/German federal election 2013; 2017
(29) Lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Slovak National Party; Freedom and Direct Democracy, Attack; National Front for Salvation of Bulgaria, IMRO-Bulgarian National Front; United Patriots, Reload Bulgaria
(30) A hagyományos olasz pártszerkezet felbomlása elsősorban azt jelentette, hogy „az egyes politikai áramlatok számos, platformokból álló heterogén pártban jelentek meg. A liberálisok kilenc, a konzervatívok és a kereszténydemokraták öt-öt, a szociáldemokraták és a kommunisták pedig négy-négy formációt alkottak, vagy annak valamelyik frakciójában vettek részt.” Szoboszlai György-Wiener György: Választáspolitológia Változások és trendek Napvilág Kiadó Budapest 2016 169.old. Lásd még uo. 170.; 198.old.
(31) Ilyen jellegű formáció legutóbb, 2016-ban Máltán alakult meg, Máltai Patrióta Mozgalom néven, mely a 2017 júniusi parlamenti választáson a voksok 0,36 %-át szerezte meg. Lásd https://en.m.wikipedia.org/wiki/Moviment Patrijotti Maltin
