Forgács Imre, intézetünk tanácsadó testületi tagjának írása a nepszava.hu-n jelent meg 2018. február 3-án.

Nagy-Britannia köztudottan az első tagállam, amelynek polgárai elhatározták, hogy kilépnek az Európai Unióból. Vagy mégsem? A Business Insider 2018 januárjában készült felmérése szerint a brexitisták kisebbségbe szorultak, a választók 56 százaléka már a bennmaradást támogatná. Az elemzők azonban – a nyilvánvaló brit veszteségek ellenére – egyelőre nem tartják valószínűnek az újabb népszavazást. A számok persze makacs dolgok, s a gazdasági előrejelzések egybehangzóak: a kilépési döntés ostobaságát ma már a ködös Albionban is sokan látják.

Azt senki nem tudja megmondani, hogy a – lassan csörgedező – tárgyalások hogyan végződnek, bár az uniós alapszerződésben rögzített határidő egyre inkább sürget. Az Egyesült Királyság tagsága 2019 márciusában akkor is megszűnik, ha az Unióval a kilépési feltételekről nem sikerül megállapodnia. Márpedig több tekintélyes elemzőcég szerint a „no deal” London számára valóságos katasztrófát jelent. Ebben az esetben ugyanis a gazdaság tartós lassulása elkerülhetetlennek látszik. 2029-ben például a GDP értéke már 5 százalékkal maradna el attól a szinttől, amit – uniós tagságukat megtartva – elérhetnének. Nem sokkal jobb az a forgatókönyv sem, amely szerint a kormány ugyan megállapodik Brüsszellel, de változatlanul ragaszkodik az egységes piacból és a vámunióból való kilépéshez (hard Brexit). A London School of Economics előrejelzése szerint ennél a változatnál a briteknek még évekig a GDP csökkenésével kell számolniuk.

Rosszkedvünk nyara

„York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át” Mint tudjuk, ezekkel a szavakkal lép színre Shakespeare III. Richárdja, ám a The Economist egyik elemző cikkében a tél helyett nyár szerepel. A hetilap ezzel arra utal, hogy a brit választók láthatóan már belefáradtak a nyaranta ismétlődő szavazásokba. 2014-ben a skótok arról döntöttek, hogy tagjai maradnak az Egyesült Királyságnak. A felelőtlen David Cameron a 2015-ös kampányban ígérte meg az uniós népszavazást, ami végül is a 2016-os Brexit-döntéshez vezetett. Egy évvel később Theresa May nem kevésbé dilettáns módon ragaszkodott az előrehozott választásokhoz, annak ellenére, hogy a közvélemény növekvő apátiája már ekkor is látszott. A miniszterelnöknek – uniós tárgyalási pozícióját is gyengítve – sikerült a konzervatív parlamenti többséget felszámolnia.

A kampányokat követni is alig képes brit átlagszavazó csak találgatja, hogy mi lehet az évek óta tartó „rosszkedvének” oka. Keveset tud a neoliberális gazdasági modellről, amelyet elsőként Ronald Reagan és Margaret Thatcher alkalmazott. A piaci fundamentalisták az „emberarcú” kapitalizmus felszámolását már a 80-as években megkezdték. A gazdagok adóterhei azóta is csökkennek, s a pénzpiacok teljes körű liberalizációja újabb pusztító válságot okozott. Nagy-Britanniában az ipartalanítás éveiben például két számjegyűvé vált a munkanélküliség, és egész országrészekből tűntek el a feldolgozóipari ágazatok. Az ezredforduló táján a helyzet valamelyest javult, ám az egykori kékgalléros munkavállalók többsége már „fehér furgonos emberként”, a szolgáltató szektorban dolgozott.

A 2008-ban kitört pénzpiaci válság Nagy-Britanniát is sebezhetővé tette, miután London a világ egyik pénzügyi központja: gazdagsága nem kis részben a City szolgáltatásaira épül. A bankárok „termelik” a főváros önálló exportjának felét, s teljesítményük az ország GDP-jét 8 százalékkal növeli. Az átlagfizetések Kelet-Európából nézve irigylésre méltóan magasak, ám a munkabérek reálértéke 6 év alatt mégis 10 százalékkal csökkent. Így 2016 nyarán a brexitistáknak nem volt nehéz dolguk, miután a szavazók nagy része évek óta a közösségi média hamis híreit olvassa. Sokan elhitték azt a hazugságot, hogy a gazdaság szárnyalását – az uniós munkavállalók mellett – a „mohó” brüsszeli költségvetés akadályozza.

Biztató európai egység

2017 – talán a francia elnökválasztást leszámítva – nem volt igazán az Európai Unió éve. A szélsőjobb egyelőre csak Ausztriában vált kormányzati tényezővé, de a német koalíciós tárgyalások elhúzódása sem sok jóval biztat. Ehhez képest akár ünnepelhetnénk is: az Európai Tanács (ET) decemberi ülésén sikerült megállapodni a britekkel a kilépési tárgyalások első szakaszának lezárásáról. Kezdődhet a második forduló, ami már a jövőről, az átfogó kereskedelmi megállapodásról, valamint a „mély és különleges” partneri kapcsolatokról szól.

Ha azonban a közzétett dokumentumokat elolvassuk, alighanem a liberális The Guardian értékelésével kell egyetértenünk. A lap szerint az egyetlen eredmény, hogy a tárgyalások – talán a közelgő ünnepekre tekintettel – nem omlottak össze. Az elvileg már lezárt három nagy kérdésről ugyanis (az uniós és a brit állampolgárok jogainak kölcsönös elismerése, az Egyesült Királyság pénzügyi kötelezettségei és az észak-ír határ ügye) csak újabb politikai szándéknyilatkozatok születtek. A majdani kilépési szerződésbe foglalható konkrétumokról nem sokat tudtunk meg, mondhatnánk, a részletek továbbra is „ködbe” burkolódznak.

Az ET december 15-ei iránymutatása – mindezek ellenére – nem sok kétséget hagyott afelől, hogy ki diktálja a feltételeket. Az állam- és kormányfők szerint a második tárgyalási szakasz ténylegesen csak akkor kezdődhet meg, ha az első forduló kérdéseiben „amilyen gyorsan csak lehet” jogszabályokat alkotnak. Egyetértenek a britek által kért mintegy kétéves „átmeneti időszakkal”, ami a kilépési dátum, vagyis 2019 márciusa után következne. Ez idő alatt az Egyesült Királyság továbbra is az egységes piac és a vámunió tagja marad. Maradéktalanul alkalmaznia kell az uniós jogot, s az Európai Unió Bíróságának ítéleteit is el kell fogadnia. Az ET dokumentuma is megerősítette, amit eddig főleg Angela Merkel és Emmanuel Macron hangoztatott: az uniós szabályokat nem lehet tetszés szerint „kimazsolázni”, s ez értelemszerűen a munkaerő szabad áramlására is vonatkozik. Az átmeneti időszak a londoni belpolitika szempontjából sem ígérkezik egyszerűnek. Nagy-Britannia ugyanis – harmadik országként – már nem ülhet ott a tárgyalóasztaloknál és nem vehet részt az intézményes döntéshozatalban sem.

Talán e néhány példából is látható, hogy Theresa Maynek 2018-ban csaknem megoldhatatlan feladattal kell megbirkóznia. A Konzervatív Párt populistái továbbra is a „kemény” Brexitet kérik tőle számon, jóllehet semmilyen gazdasági érv nem szól az egységes piac elhagyása mellett. A City bankjai máris tömegesen keresnek új székhelyet az európai fővárosokban, miután a kilépéssel elveszítik a pénzügyi piacokhoz való szabad hozzáférés, az ún. passporting jogát. Ráadásul az észak-ír határ problémáját eddig mindenki igyekezett a szőnyeg alá söpörni, mert a „megoldás” valóban a kör négyszögesítése lenne.

Ír határok, uniós remények

Az ír probléma lényege egyszerűen összefoglalható: Írország Nagy-Britannia kiválásával az EU külső határává válik, ahol a határ- és vámellenőrzés jogilag kötelező. Az íreket Észak-Írországtól eddig semmi nem választotta el: az 1998-as ún. Nagypénteki Megállapodás óta ez a béke legfőbb biztosítéka a szigeten.

A brit miniszterelnök 2017. december 8-án külön dokumentumban foglalta össze tárgyalási álláspontját a határkérdésről. Ebben – többek között – ez olvasható: „az Egyesült Királyság – ideértve Észak Írországot – elhagyja az EU egységes piacát és a vámuniót”. Ehhez képest ugyanezen a napon tették közzé a már idézett közös álláspontot az első tárgyalási szakasz lezárásáról. Ebben az Egyesült Királyság kormánya kötelezettséget vállal arra, hogy Írország és Észak-Írország között nem hoz létre merev határokat (hard border), bármilyen fizikai infrastruktúra vagy egyéb ellenőrzési mechanizmus kiépítését is ideértve. A jogi részletek közlését türelmesen várjuk.

A Brexit következtében a gazdasági erőviszonyok is jelentősen megváltoznak az Unióban: az euróövezet tagjai az EU 27-ek egyesített GDP-jének immár 85 százalékát képviselik. A „többsebességű Európa” intézményi reformokra vár (közös pénzügyminiszter, költségvetési unió), s – a britek kilépése után – a mélyítésben lenne érdekelt. Az Unió költségvetését egyébként is új alapokra kell helyezni, miután Nagy-Britannia távozása évi 12-13 milliárd eurónyi hiányt okoz. Fontos lenne azt is elérni, hogy az uniós közpénzekből – 2020 után – már ne a kleptokraták gazdagodjanak. Egyre többen követelik, hogy az alapértékeknek való megfelelés legyen feltétele a fejlesztési pénzek folyósításának. A jogállamiság számonkérésének ugyanis semmi köze a szuverenitáshoz. A közbeszerzések gyakoribb ellenőrzésével, az európai ügyészség kötelezővé tételével fel lehetne lépni az egyesült Európát fenyegető „nemzetmentőkkel” szemben.

Kevés az idő. A szabadkereskedelmi megállapodásokról évekig szoktak tárgyalni, de a Brexit esetében csak hónapok maradtak. Bármi legyen is a végeredmény, a népszavazás nem az integráció ügyének, hanem az Egyesült Királyság félrevezetett polgárainak ártott. Jó lenne, ha ezt mások is – még időben – felfedeznék.