Andor László – intézetünk tanácsadó testületének elnöke – írása eredetileg a hirklikk.hu-n jelent meg 2022. április 17-én.
A demokratikus ellenzék 2022. áprilisi választási kudarca sok és mély elemzést igényel. Az eredmény azért volt váratlan, sőt, sokkszerű szinte mindenki számára, mert a kampányidőszakban óriási kilengés következett be a közhangulatban egyetlen tényező, a szomszédunkban február végén kialakult háborús helyzet miatt.
Utólag már egyértelmű, hogy az ellenzék vezetése rosszul reagált Oroszország Ukrajna elleni agressziójára. A lakosság nagy része sokkal nagyobb kockázatnak ítélte a háborúba sodródást, mint azt, hogy esetleg az orosz gázimport miatt valahol (Nyugaton, Kijevben stb.) rossz szemmel néznek ránk – miközben egyébként mindenki más is folytatja az orosz olaj- és gázimportot. A magyar társadalom nagy része átlátja az orosz invázió brutalitását, és szívesen segít, ha tud, az ukrán menekülteknek. De nem azonosul azzal a narratívával, miszerint az ukránok „a mi háborúnkat vívják”, és az ország vezetőitől békét, biztonságot vár. Nem lehet véletlen, hogy éppen a háború sújtotta Ukrajnához közeli, észak-kelet-magyarországi régióban esett igen nagyot az ellenzéki pártok támogatottsága.
A háborús helyzettel kapcsolatos melléfogás azonban egy általánosabb tanulsággal is szolgál, mégpedig azzal, hogy az eszményített Európa vagy Nyugat iránti lojalitás, sőt, inkább szervilizmus nem imponál a választóknak és nem is helyes. A nemzetközi integrációk akkor tudnak erősek és tartósak lenni, ha résztvevőik a közösséghez tartozást összehangolják a nemzeti érdek érvényesítésével. Nem csak azt kell megmutatni, hogyan kell megfelelni nemzetközi elvárásoknak, hanem azt is, hogy az konkrétan miért jó nekünk; és ha esetleg nem tökéletes, akkor hogyan lehet javítani rajta. Nagyon úgy néz ki, hogy az átlagos választó szemében Putyin vagy Nyugat nem képezi a mindennapi megélhetés részét, ami lehet, hogy a nemzetközi ügyek alábecsülését jelenti, de kampányidőszakban már a választók bizalmáért folyik a verseny, nem pedig az átnevelésükért.
Az ellenzéki kudarc okait azonban nemcsak a végjátéknál kell kutatni, hanem már jóval korábbi időszakoknál. Érdemes legalább a 2021. őszi előválasztáshoz visszamenni, amely – ha a mozgósító hatást nézzük – felettébb sikeresnek tűnt. Az eredmény legitimálta az egyesült ellenzék jelöltjét. Valószínűleg akkor állt a legjobban a demokratikus ellenzék a kormányzó Fidesszel szemben. Ugyanakkor nagy hibának kell tekinteni, hogy a menetrend kidolgozásánál a szabályok megalkotói három versenyzőt engedtek be a második fordulóba, nem pedig kettőt. Ez egy műhiba, amelyért drága árat fizetünk. Az utolsó forduló mindig két jelölt között dönt. Azt kell tesztelnie, hogy a relatív győztes legyen-e az abszolút győztes, ha tekintetbe vesszük nemcsak a támogatottság, hanem az elutasítottság fokát is, valamint a másodlagos preferenciákat. Egyértelműnek kellene lenni, hogy az utolsó fordulóban a második helyezettnek kell esélyt adni a másodlagos szimpátia begyűjtésére, nem pedig újrakezdeni az elsődleges preferenciák begyűjtését egy szűkebb körben.
Az előválasztási műhiba két súlyos következménnyel járt: egyrészt visszásságnak volt tekinthető az a két forduló közötti alkudozás, amelyet a második és harmadik helyezett folytatott egymással nagy nyilvánosság előtt, másrészt oda vezetett, hogy a második fordulótól távol maradt nagyjából kétszázezer szavazó. „Az eltűnés a legeslegjobb demonstráció” – feltéve, ha van, aki olvasson belőle. Ezúttal azonban nem volt, és április 3-án a baloldali szavazók még nagyobb mértékű eltűnése következett be.
A felemás sikerű előválasztás miatt jött létre és vált meghatározóvá az ellenzéki oldalon az Orbán nélküli orbánizmus koncepciója, amely azonban a valóság próbáját nem állta ki. Az az üzenet, hogy minden lényeges kérdésben úgy kormányoznánk, mint Orbán, csak egy másik személlyel az élen (aki nem lop), nem nyert meg új szavazókat. Akiknek orbánizmus kell, azok azt Orbánnal együtt akarják, az Orbán család üzleti modelljének (részleges) ismeretével együtt is. A paternalista neoliberalizmus küldetése Magyarországon a rendszerváltáskor létrejött tulajdonviszonyok átalakítása, amit a Fidesz-szavazóbázis nagy része elvár. Más történeti kontextusban persze létezik neokonzervatív kormányzás ipari méretű vagyonátszervezés nélkül, de nálunk a kettő összefonódott.
Mindezek miatt az Orbán nélküli orbánizmus formuláját akár álellenzékinek is lehet nevezni, amely a legtöbbször kontraproduktív, mert a választók a végén nem a másolatra, hanem az eredetire szavaznak. Angliában a konzervatívok a Brexit előtt átvették a Függetlenségi Párt (UKIP) EU-ellenes demagógiáját, „hogy kifogják a szelet” a rivális vitorlájából, de ezzel inkább csak hitelesítették a demagógiát. Ezen már csak azért is el kellene gondolkodni, mert az Orbán nélküli orbánizmus képviselői gyakran lenézően, magukat piedesztálra helyezve beszélnek az ellenzék következetesebb, a Fidesszel szemben sokkal régebb óta küzdő képviselőivel. Nagyon fontos lenne, hogy azok, akik – a Fidesz szavazóbázisából, vagy akár padsoraiból átigazolva – a hibás koncepció képviseletével az ellenzék politikáját 2021-22-ben vakvágányra vitték, lépjenek hátrébb, és ne irányítani, hanem inkább támogatni próbálják az ellenzéki tevékenységek koordinációját.
Az előválasztás első fordulója egyértelművé tette, hogy az aktív ellenzéki szavazók többsége baloldali jelöltet akar. Azt készpénznek venni, hogy ezek a baloldali szavazók mozgósítva maradnak akkor is, ha a nekik fontos ügyekkel az ellenzék csúcsjelöltje nem foglalkozik, nem egyszerűen hibás kalkuláció, hanem politikai vakság volt. Lehet mondani, hogy a magyar társadalom többségének megélhetés-centrikussága kádári örökség, de tény, hogy 1990 óta a lehetséges alternatívák közül a társadalom szinte mindig ahhoz a választási alternatívához húzott, ahol többet remélt az anyagi stabilitást illetően. 1990-ben a szociális piacgazdaságot hirdető MDF-hez a neoliberális szabaddemokratákkal szemben, 1994-ben az MSZP-hez a szétforgácsolt jobboldallal szemben, 1998-ban a Fideszhez a Bokros-csomaggal terhelt szocialistákkal szemben, 2002-ben a jóléti rendszerváltást hirdető Medgyessy Péterhez.
A tézisből az is következik, hogy baloldali szavazónak nemcsak az tekintendő, aki pillanatnyilag magukat a baloldalhoz soroló pártokra szavazott az elmúlt egy-két választáson (és „darabra” megszámolható), hanem ennél sokkal szélesebb kör. Számos felmérés bizonyítja, hogy gazdasági-szociális értelemben a magyar társadalomban széles támogatottsága van a szociáldemokrata értékrendnek. A 2010-es választásokon azonban sokan – az egészségügy privatizációjának lebegtetése, a 2009-es kényszerű megszorítások és más okok miatt – a baloldaltól átpártoltak a Fideszhez, és a későbbi rezsicsökkentés, közmunka-programok, időzített minimálbér-emelés, élelmiszerár-korlátozásnak köszönhetően rendíthetetlenül ott is maradtak. A Fideszhez szociális okokból kötődő rétegek megszólítása, felkarolása, visszatérése nélkül nincs ellenzéki siker a jövőben sem.