Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem professzorának a Social Europe oldalán megjelent írása:

Negyed évszázaddal a hidegháború lezáródása után, Oroszország és a Nyugat megint hadilábon áll egymással. Ezúttal azonban, legalább az egyik oldalon az ellentét sokkal láthatóbban a geopolitikáról szól, és nem ideológiáról. A Nyugat számos demokratikus mozgalmat támogatott a poszt-szovjet térségben, nem elrejtve lelkesedését a különböző „színű” forradalmak iránt, amelyek felelősebb vezetőket helyeztek a leválthatatlan diktátorok helyébe – habár, mint kiderült, nem mindegyik volt annyira elkötelezett demokrata, mint ahogy mutatta magát.

Túl sok, korábban a szovjet blokkhoz tartozó országban maradt a hatalom autoriter vezetők kezében, akik közül néhányan, Vladimir Putyin orosz elnökhöz hasonlatosan, jól megtanulták, hogy hogyan kell a kommunista elődeikhez képeset meggyőzőbben előadni a választások látszatát. „Illiberális demokrácia” rendszerüket pragmatizmussal adják el, nem valamilyen egyetemes történelmi elmélet alapján. Azt állítják magukról, hogy ők egyszerűen sokkal hatékonyabban teszik a dolgukat.

Amikor a nacionalista érzelmek felkavarásáról vagy az elégedetlen hangok elfojtásáról van szó ez bizonyára nagyon is igaz. Azonban kevésbé hatékonyak a hosszútávú gazdasági növekedés fenntartásában. Ha a világ egykori szuperhatalmát nézzük, azt láthatjuk, hogy jelenleg az orosz GDP mindösszesen 40%-ka a németének és csak picivel több, mint 50%-ka a franciáénak. A születéskor várható élettartam rangsorában 153. a világon, Honduras és Kazahsztán mögött.

Az egy főre eső jövedelem tekintetében Oroszország jelenleg a 73. (vásárlóerő paritáson mérve) – jóval a Szovjet Unió korábbi közép-kelet-európai szatellit államai mögött. Az ország ipara leépült: az export nagyobb részét a természeti erőforrások adják. Nem fejlődött ki egy „normális” piacgazdaság, viszont kialakult egy sajátos „haveri-állam” kapitalizmus.

Igaz ugyanakkor, hogy Oroszország még mindig túlmutat súlyán néhány területen, például a nukleáris fegyverek esetében, valamint továbbra is a kezében van a vétó ereje az ENSZ-ben. A nem olyan régen történt amerikai Demokrata Párt elleni hacker támadás jól mutatja, hogy Oroszország olyan kibernetikai kapacitással rendelkezik, ami miatt elég kellemetlen tényezőként kell számolni vele a nyugati választások során.

Minden ok megvan rá, hogy hasonló esetek a jövőben is megtörténjenek. Donald Trump, amerikai elnök kellemetlen orosz figurákhoz fűződő szoros kapcsolatai (akik közel állnak Putyinhoz is), komoly orosz befolyásolási veszélyt jelent Amerika számára. Folyamatban lévő nyomozások, azonban tisztázhatják ezeket.

A vasfüggöny lebontása után a legtöbben sokkal nagyobb reményeket fűztek Oroszországhoz és szélesebb körben az egész korábbi Szovjet Unióhoz. Hét évtized kommunizmus után, a demokratikus piacgazdaságra való átállás természetesen nem könnyű feladat. De a szétesőfélben lévő kommunista rendszerhez képesti nyilvánvaló előnyök, amelyeket a demokratikus piacgazdaság nyújt, arra engedett következtetni, hogy a gazdaságok hamar fejlődni kezdenek és az állampolgárok nagyobb szabadságot fognak követelni maguknak.

Miért történtek máshogy a dolgok? Kit lehet ezért okolni, már, ha lehet valakit? Véghez lehetett volna vinni Oroszország poszt-kommunista átalakulását jobban is?

Nem lehet ezekre a kérdésekre egyértelműen válaszolni, hiszen a történelem nem újrajátszható. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy történések okozója részben a hibás washingtoni konszenzus, ami az orosz átalakulást is formálta. Ennek a keretrendszernek a hatását tükrözi vissza, hogy a reformerek a privatizációra aránytalanul nagy hangsúlyt helyeztek, nem számított hogyan történik, a gyors végrehajtása elsőbbséget élvezet mindennel szemben, többek között a piacgazdaság működéséhez szükséges intézményi struktúra kialakításával szemben is.

Tizenöt évvel ezelőtt, „A globalizáció és visszásságai” című könyvben megfogalmaztam, hogy a gazdasági reform ilyenfajta „sokk terápia” szerű megközelítése súlyos hiba. A doktrína védelmezői viszont nyugalomra intettek, mondván, csak hosszútávon lehet ilyesfajta ítéleteket meghozni.

Ma, több mint negyed évszázaddal az átalakulás kezdete után, ezek a korábbi következtetések igazolódtak, viszont tévesnek bizonyultuk azok megállapítások, amelyek azt állították, hogy az újonnan létrejövő magántulajdon majd széles igényt teremt a törvényesség uralmának. Oroszország, továbbá sokan a rendszert váltó országok közül, egyre súlyosabban lemaradnak a fejlett gazdaságoktól. Néhány rendszert váltó ország esetében a GDP szintje, a rendszerváltozás kezdetén lévő szint alatt van.

Sokan gondolják úgy Oroszországban, hogy országuk gyengítésének céljából erőltette az USA Pénzügyminisztériuma a washingtoni konszenzus politikáját. Megerősíti ezeket az elképzeléseket az orosz átalakulást „segítő” Harvard egyetem csapatának mély korrupciója, amit az Institutional Investor mutatott be 2006-ban egy részletes cikkén keresztül.

Úgy hiszem, a magyarázat kevésbé baljós: még a legjobb szándékkel elkövetett hibás elképzelések is komoly következményekkel járhatnak. Az önző kapzsiság számára kínált lehetőségek, amelyeket Oroszország nyújtott, egyszerűen túl vonzóak voltak ahhoz, hogy néhányan ne tudjanak ellenállni. Oroszország demokratizálódása olyan törekvéseket igényelt volna, amelyek célja egy széleskörű jólét, és nem olyan intézkedéseket, amelyek egy oligarchia kialakulásához vezettek.

A nyugat hibái azonban nem szabad, hogy aláássák azokat a törekvéseket, amelyek az emberi és a nemzetközi jogokat tisztelő demokratikus államok létrehozásáért jöttek létre. Az USA küszködik azzal, hogy megelőzze a Trump adminisztráció extrémitásainak normalizációját, legyen ez akár a muszlim ellenes beutazási tilalom, a tudomány tagadó környezetpolitikai intézkedések vagy éppen a nemzetközi kereskedelmi egyezmények felmondásának a veszélye. Azonban más nemzetközi jogokat sértő országok esetében is, mint például az orosz akció Ukrajnában, meg kell előzni, hogy „normálissá” váljanak ezek a cselekedetek.

A cikk szerzője Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász, a Columbia Egyetem professzora. Írása eredetileg a Social Europe oldalán jelent meg 2017 április 7-én.