Paul De Grauwe, az LSE Európai Intézetének professzorának a Social Europe oldalán megjelent írása:

A brit kormány hivatalosan is „beadta a válópert” és elszakad az Európai Uniótól. Ezt az eljárást két éven belül be kell fejezni. 2019 áprilisában az Egyesült Királyság megszűnik az EU tagja lenni.

A legtöbb válás fájdalmas procedúra, főként azért, mert meg kell állapodni, ki fizet kinek. Ugyanez igaz Nagy-Britannia és az Európai Unió válására is. Az EU-nak szándékában áll egy kemény számlát benyújtani a brit kormánynak. Egyes becslések szerint ez akár 60 milliárd eurót is kitehet. Theresa May konzervatív kormányának keményvonalasai nem akarnak fizetni egy centet sem. Ők azok az emberek, akik a népszavazási kampány során megígérték, hogy a Brexit masszív költségvetési forrásokat fog létrehozni, hogy kisegíthessék a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot a csődből.

0 és 60 milliárd között sok szám vár egy lehetséges kompromisszumra. De az utóbbihoz közelítés igen nehéz lesz, mivel a brit kormány keményvonalas tábora minden nullánál magasabb számot a brit nép elárulásaként értelmez.

A Brexit felelős miniszterei továbbra is azt ismételgetik, hogy az Egyesült Királyság és az EU közötti új kereskedelmi megállapodás megkötése gyerekjáték, és könnyűszerrel teljesíthető két év alatt, legalábbis, ha az európaiak „ésszerűen” viselkednek. Amennyiben így lesz, látni fogják, hogy a saját érdekük a brit igények kielégítése. Ha nem, az bizonyítékként szolgál bosszúszomjukra.

A brit igények a rendkívül népszerű népszavazási szlogenből származnak: „visszaszerezni az irányítást a határaink, a törvényeink és a pénzünk felett”. Ez a bevándorlás teljes körű ellenőrzését jelenti; az Európai Bíróság brit földön gyakorolt joghatóságának a végét; és egy pennyvel sem többet Európának. A miniszterelnök egyértelművé tette, hogy az első két pont nem alku tárgya. A harmadik kérdésben lehetséges egy kompromisszum megkötése, de senki sem tudja, mekkora tárgyalási térrel rendelkezik a miniszterelnök.

Az Egyesült Királyság ezen követelései arra utalnak, hogy kizárják magukat a belső piacról. A brit kormánynak – mint egy teljesen szuverén nemzet képviselőjének – következésképpen egy teljesen új kereskedelmi megállapodást kell megkötnie. És – mint minden kereskedelmi megállapodás – ez is évekig elhúzódhat. Ennek eredményeképpen erős bizonyossággal állíthatjuk, hogy 2019 áprilisában nem lesz kereskedelmi megállapodás az Egyesült Királyság és az EU között.

Ebben a szívszorító drámában feltűnik, hogy a brit kormány a túlfűtött nacionalizmus hatása alatt politikáját egy hatalmas illúzióra építette. Annak az illúziójára, hogy a múltban, amikor Nagy-Britannia uralta a hullámokat, teljesen szuverén lehetett és szabadon kereskedhetett a világ többi részével anélkül, hogy alkalmazkodnia kellett volna máshol meghozott szabályokhoz. Ez akkor volt lehetséges, amikor Nagy-Britannia világelső volt, ezért ő hozta a szabályokat, amiknek a többi nemzet a kereskedés érdekében eleget tett. Ma azonban Nagy-Britannia egy kis ország. GDP-je az EU teljes GDP-jének csak 15%-át teszi ki. Ha ez a kis ország az Európai Unióval akar kereskedni, akkor el kell fogadnia azokat a szabályokat, amelyekről az európai kontinensen döntenek, és nem Nagy-Britanniában. Ha a világ többi részével kíván kereskedni, akkor alkalmazkodnia kell a máshol kidolgozott szabályokhoz is. Fájdalmas ébredés lesz ez azon britek számára, akiket a kormányuk félrevezetett abban, hogy egyszerre lehet szabad kereskedelmük és teljes szuverenitásuk.

Az EU számára a Brexit lehetőségeket teremt. Amikor a britek 1974-ben csatlakoztak az Európai Közösséghez, nem az volt a szándékuk, hogy Európa erősebbé váljon. Éppen ellenkezőleg, a brit stratégia az volt, hogy belülről gyengítse az európai integrációs törekvéseket. Csatlakozásuk óta a brit kormányok ellenezték a többségi uralom alkalmazását az unióban, és inkább megpróbáltak egy olyan kormányközi megközelítést kierőszakolni, amelyben minden ország vétójoggal rendelkezik. A britek nem azért léptek be Európa házába, hogy megerősítsék azt, hanem hogy megakadályozzák a további építkezéseket, sőt rombolják felépített szerkezetét.

Az a tény, hogy Nagy-Britannia most elhagyja a házat, új lehetőségeket teremt a további integráció felé tett lépések megtételére, az adók területén például. Ez egy olyan terület, ahol Nagy-Britannia (de nem csak Nagy-Britannia) ragaszkodása miatt fenntartották a nemzeti kormányok vétójogát. Ennek eredményeként a multinacionális vállalatok kihasználták a koordináció hiányát a társasági jövedelemadók megállapításában, hogy zsarolják az egyes kormányokat. Ez a verseny színvonalának romlásához vezetett, ahol a vezető multik szinte semmilyen adót nem fizetnek, noha profitálnak az európai kormányok által nyújtott közjavakból. Ez a probléma csak akkor megoldható, ha az unióban közösen döntenek a társasági jövedelemadókról. Ez nem lesz könnyű, hiszen vannak olyan országok is, akik nem élveznek egységes adózási megközelítést (Írország, Luxemburg). De legalább a közös politika legfőbb akadálya megszűnik.

Így az Egyesült Királyság kormányának döntését, hogy elhagyják az európai házat, az EU-tagállamoknak sajnálkozás helyett üdvözölni kéne. Ez a helyzet lehetőséget teremt a további integrációra az európai kontinensen. Ezt a lehetőséget azonban csak akkor lehet kihasználni, ha az EU egyértelműen ismerteti tárgyalási pozícióját. Ennek keretében az EU elismeri, hogy az Egyesült Királyság teljes mértékben szuverén akar lenni. Ezután az EU világossá teszi, hogy ezáltal a britek hozzáférése a belső piachoz lehetetlenné válik. Ez nem az Európai Unió választása, hanem az Egyesült Királyság teljes szuverenitás iránti törekvésének logikus következménye.

Az üzleti lobbik eltérő eredményeket fognak elérni az Egyesült Királyságban és az EU-ban. Az egyik ilyen egyesség szerint Nagy-Britannia kibújhat a belső piacok szabályai alól, miközben megőrizheti hozzáférését azokhoz. Az EU feladata, hogy ellenálljon ezeknek a lobbitörekvéseknek. Ha ezt elmulasztják, az megnyitja az ajtót más nemzetek számára, hogy hasonló „mazsolázgatást” hajtsanak végre. Ez aláásná az unió integritását, és hozzájárulna a széteséséhez.

Paul De Grauwe jelenleg a London School of Economics Európai Intézetének professzora, korábban a Leuveni Egyetem tanára, valamint 1991 és 2003 között a belga parlament tagja volt.