Elveszett kohézió

A hazai diskurzus visszatérő eleme, hogy 2020 után az EU sokkal kevesebb forrást bocsát majd rendelkezésre a felzárkóztatás céljaira. Lehet, hogy tényleg így lesz, de szükségszerűségről nem beszélhetünk. Ha van konszenzusos területe az EU-integrációnak, akkor az az egységes piac, ami viszont nem tartható fenn hosszú távon anélkül, hogy az alacsonyabb jövedelmű résztvevők (a „versenyben lemaradók”) fejlesztését közös forrásokból támogassák.

Amit a köznyelv pénzosztásnak hív, az az Európai Unió zsargonjában a kohéziós politika. Ennek a célját szolgálja az EU költségvetésének valamivel több, mint egyharmada. Nincs megírva a csillagokban, hogy ennek el kéne tűnnie. Ha az EU a korábbinál heterogénabb, és jó pár olyan ország, régió tartozik hozzá, amelyek jövedelme messze átlag alatti, úgy nehéz a kohéziós eszközök elsorvasztása mellett érvelni. Márpedig az Európai Bizottság legutóbbi jelentése szerint az EU lakosságának egyhatoda él olyan régiókban, főleg a déli és a keleti periférián, ahol az átlagjövedelem nem éri el az uniós átlag felét.

A kohéziós politika leginkább akkor tud megújulni, ha maguk az érintett országok, régiók állnak elő a gyorsabb fejlődésüket szolgáló, életképes javaslatokkal. Az anomáliák kiszűrése azonban nem várhat a következő pénzügyi ciklus kezdetéig. Nem tartható, hogy komplett „iparág” él a „pénzosztás” megszervezésével kapcsolatos szolgáltatásokból. Abnormális, hogy sok esetben nem egy létező fejlesztést finanszíroznak a strukturális alapok, hanem a kilátásba helyezett, elérhető forrásokhoz találnak ki kétes értékű projekteket. A minap például a KPMG és a Budapest Intézet elemzéseiben olvashattunk a határig megépített, ámde onnan sehová sem vezető útról, a Seychelle-szigeteken bejegyzett cég közvetítésével hatszoros áron megvásárolt orvosi műszerekről és persze a kormányfő veje által ellenfél nélkül megnyert pályázatokról.

Minden ilyen összegzés jó kiindulópont is azokban a vitákban, amelyek az uniós források – finomkodóan – „integritását” erősítő lehetséges eszközökről szólnak, magyarán arról, hogy miként lehet megakadályozni a pénzek szétlopását. A manapság leggyakrabban emlegetett találmány az EU-források fölött őrködő közösségi ügyészség létrehozása, amely a mai OLAF-nál erősebb hatáskörrel járhatna el a csalókkal, nyerészkedőkkel szemben. Ez nem rossz ötlet, viszont az EU-szerződés módosítása nélkül csak önkéntes lehet a jogosítványainak elfogadása, és Magyarország meg Lengyelország speciel nem hajlandó erre (ma még). A transzparencia azonban más módokon is javítható. Például azzal, ha az uniós támogatással valamely fejlesztési bank forrásait kell társítani. Így azok a szereplők, akiknek idővel nem lesz szükségük vissza nem térítendő támogatásra, egyúttal tapasztalatot szerezhetnek a banki finanszírozás terén is.

A kísértés a visszaélés előszobája, amelybe azért lépnek be sokan, mert az EU pénzét nem az EU intézményei kezelik, hanem a tagállamoké. A brüsszeli központ szerepe a tervezésben korlátozott, az ellenőrzés pedig csak lassan és áttételeken keresztül zajlik. Előfordul, hogy szabálytalanságok miatt az EU 6–8 évre visszamenőleg követel vissza pénzt. Ennek megelőzésére szolgál, hogy az EB megszakíthatja a kifizetéseket vagy felfüggesztheti a programokat, amennyiben azok szabályosságáról nincs teljesen meggyőződve. Ez egyrészt késéseket okoz, másrészt „pénzügyi korrekcióval” járhat, ám a visszavont összegeket a tagország általában újból előirányozhatja más programok finanszírozására.

Ehhez képest előrelépés volna, ha a korrekció során visszavont összeget vagy a késések miatt a határidőből kicsúszó forrásokat nem a tagország, hanem maga az EB pályáztatná meg. A források nagy része még így is a tagország kezelésében maradna, de az eddigieknél jobban odafigyelnének arra, hogy ne csússzon ki a kezükből az irányítás. Egy ilyen reformhoz az EU-nak több alkalmazottra volna ugyan szüksége, ám a befektetés mindenképpen megérné; mind pénzben, mind pedig az EU-ba vetett bizalom erősödésében megtérülne.

Sajnos az embereket Brüsszel ellen hergelő hazai kampányok sokat rontanak a költségvetési viták légkörén, más tagállamokban ellenséges érzelmeket keltenek, meggyengítik „a kohézió barátainak” lobbierejét. A Brüsszel-fóbia gerjesztésére tehát Magyarország mellett mások is ráfizethetnek, ha konstruktív párbeszéd hiányában a fejlesztési források a következő időszakban összezsugorodnak.